Első szerelem

Ahogy' tükör előtt feltűznéd hajad,
ismét megcsodálnám karcsú derekad
- harminc év után még mindig szép lennél nekem.

Ahogy' kontyba fogtad barna hajadat,
úgy gondoltam, hogy mindig velem marad:
kedves emlékem lesz mindhalálig ez nekem.

Az emlékből immár semmi sem marad,
évtizedek mocska az emberre tapad,
akármilyen mély is volt az első szerelem.

Rebelliót!

Lassan lőni kéne. Őket. Fejbe.
Folyton híreket olvasok:
nem lesz majd aprítani tejbe
semmit. Az ordasok
már nem is a kert alatt:
az ajtóban vonítanak.
Életedből semmi sem marad:
hazádból is kiakobólítanak.

Használni megtanultad jól a puskát,
kezedben balta és kasza megáll.
Megvédhetsz velük minden fruskát,
és messzire űzheted a halált;
hidd, hogy a NER nem nyerhet!
Egyik sem dolgozott soha.
Gyenge, gyáva mind és ügyetlen,
csak Te vagy az ostoba,
pedig úszni könnyen megtanulhat mind,
ha nem adod fel elved,
és nem hódolsz be megint.

Most nincs aki megvédje őket,
nem hívhatnak ÁVO-t vagy Szovjetúniót.
Nem vehetik el tőled levegődet,
szívd fel magad! Rebelliót!

Bűntelen bűnös

Én tudom, hogy bűntelen vagyok,
akárki bármit mondana nekem,
és tudom, hogy bűneim nagyok:
belőlük áll az életem.

Magammal már megalkudtam.
Sosem volt szép az életem,
de bármilyen is volt a múltam,
jövőm sem lesz majd szebb nekem.

A bűnös is én magam vagyok,
mitől is lenne bárki más?
De bűneim akármennyire nagyok,
hűséges élet nem lehet hibás.

Bűntelen bűnös

Én tudom, hogy bűntelen vagyok,
akárki bármit mondana nekem,
és tudom, hogy bűneim nagyok:
belőlük áll az életem.

Megalkudtam

Magammal már megalkudtam.
Nem volt szép az életem.
Bármilyen is volt a múltam,
jövőm sem lesz szebb nekem.

A bűnös is magam vagyok.
Mitől lenne bárki más?
De bűneim bármily nagyok,
a hű élet nem hibás.

Zuhanás

Leszakítom magamat rólad,
mintha alma lennék,
s te lennél a fám.
Szívem szinte rettenve borzad.
Nem leszel, csak emlék;
mi lesz ezután?

Körülöttem minden zöld.

Elkap majd a nehézkedés,
gyorsuló esésbe kezdek.
Lebegésből nagyon kevés,
ami jutott - csodás kezdet!

Sár alattam, ég fölöttem,
távolodnak az ágak.
Vaksötét éj van előttem,
sűrűsödnek az árnyak.

S nem állít meg, csak a föld.

Távolodón

Már úgy élsz bennem,
távolodón,
mint kikötőtől a hajó:
Víz fölé nyúlik még az árboc,
de testedet már elfedi
az idő növekvő görbülete.

Zászlód színét
már távcsővel sem látom.
Megváltozott vajon?
Kikötőnkben még tarkán:
égő vörösen, zöldben,
meg sárgán csattogott;
lehet, hogy most
fehér koponya lobog
a fekete alapon?

A felépítmény át is alakulhatott már.
Még látom, milyen volt a hajópalánk,
a karcsú orr és büszke hajótat,
de ha elhaladnánk egymás mellett,
talán nem is ismernék rá
kint, a nyílt tengeren.

Tudom,
többször nem köt ki hajód
ebben a kikötőben;
rád kókuszpálmával ringó,
messzi korallszigetek,
kalandok, kincsek várnak,
és más tengerek után
talán
egy újabb kikötő,
de emlékeim ködén át
még sokáig látni vélem
árbocod hegyét,
amint eltűnik
az idő görbülete mögött.