Te sem vagy fehérebb

 Hommage Nagy László

Rémálommá vált egy
keserédes álom.
Semmi nem emel túl
minket a halálon.

Mily sokat vergődtél!
Megszenvedtél érte.
Hosszú volt az utad,
semmi lesz a vége.

Akár sivatagban
útjelző fa híján
eltévedő vándor:
kóró nő a sírján,

így bolyongok én is
szomjtól elepedve,
azon nem enyhíthet
a föld, az ég nedve.

Lásd, bár lila voltam,
vörös, mint a véred,
lett a színem holtan.
Te sem vagy fehérebb.

Mérges gomba tanmese

Az erdőben mérges gombák nőnek.
Egyre-másra felütik fejük.
Fagynak nem, de örülnek esőnek.
Jobb még szóba sem állni velük.

Könnyen felismered a galócát:
virít. Mérgesen pöffeszkedik.
Ne hidd, mit mond! Jólétet nem hoz rád,
elpusztulnak, akik benyelik.

Ne saját károdon tanuld azt meg,
mi a méreg, mi az enni jó!
És ne rágja szájba szajkó, petymeg,
mit gondolj arról, ami való!
Mérges gombáktól ne részegedj meg!
Halált hoznak. Mint várban faló.

Charles Wright: Kis elégia egy öreg barátért

Hát most megkaptad.
           Minden fasza, aztán a szív meghülyül.
Ütnek, újraélesztenek, pofoznak, lélegeztetnek.
Jézusom, hogy jutott idáig,
           az agy kiporszívózva, aztán kész,
mindenki föléd hajol, és egy sincs, akit ismernél?

Annak a fényében, amit beszélnek,
           a Via Mantova is benne volt?
Vagy ez a Via Duomo 6., földszinti apartmentje
Veronában, 1959-ben?
Vagy mindez Krétán volt,
           Ascianoban és S. Giovanni d'Assoban?

Itt az idő emlékezni az elzártakra é selfelejtettekre.
Itt az idő elengedni őket, és túllépni rajtuk.
Nincs gyógyír, barátom,
           még Gileadban sem.

(Caribou)

Munkára biztatnak

Hogy fiatal voltam,
kubikosokkal együtt is dolgoztam.
Gödörben állva lapátoltunk földet,
és talicskán toltuk földhányásokra
pallókból kirakott ösvényen.

Hogy fiatal voltam,
nyomdászokkal együtt is dolgoztam.
Olajos-nyomdafestékes lemezeket tisztogattam,
míg ők ólomba szedték a cikket
kézzel asztalon, vagy mechanikus szedőgépen.

Hogy idősebb lettem,
fúrósokhoz is jártam
a koronafúrókból kikerülő fúrómagot leírni.
A magláda mellé térdelve kérdeztem a fúrómestert,
hány méterig is mélyítettek teljes szelvénnyel.

Most, hogy idősebb vagyok,
már nem ilyen munkákat végzek.
Mégis csodálom, hogy azok akarnak dolgozni küldeni másokat,
akik nem rakodtak almás ládát a vasúton,
nem tisztogattak olajos rézlemezt lavór petróleumban,
nem lapátoltak földet gödörből talicskába,
nem vittek két vödör betont a második emeletre,
nem írtak le fúrómagot november végén,
nem készítettek százhetvenöt ezer tonna ásványi nyersanyagról jelentést,
nem mentettek életet vesét szétrázó mentőben,
nem vezettek metrókocsit húsz éven át baleset nélkül,
mert készen kaptak mindent,
mert beléjük emberek vetették bizalmukat,
hogy majd megszolgálják azt
az élet könnyebbé szervezésével,
de nem tették.

Cserében munkára biztatnak.
Ők.
Engem.

Húsevő virág

 Ma este húsevő virágot nézek
sötét keretben lóg fehér falon
kelyhéből nem csorognak mézek
nem legeli őt le egy barom.

Ma este húsevő virágot nézek
a szerelem ez szívet zabál
nem legyek dongják körül éji rémek
csak kavarog egyre a maszkabál.

Ma este húsevő virágot nézek
vöröslő színe artériás vér
kelyhéből szállnak bódító mérgek
de az élet nélküle mit sem ér.

Charles Wright: Kegyelem II.

 Igazság, hogy a fiatalság törekvései szenes csíkokká égnek az évekkel.

Ma este csak az emlékek a társaim, meg a kegyelem.

Milyen szép lenne, ha túlélhetnének minket.

                        De nem tudnak. Vagy nem fognak.

Nincsen számunkra vénasszonyok nyara. Durvul, és sötétedik,

a napnyugta teliholdat húz az égre hosszú ujjaival.

Jobb is így.

        A kegyelemből kimaradtak tiszták, mint ahogyan azok is, 

akikre nem emlékeznek.

Üvegbúra alatt

A címet Sylvia Plath regénycíméből kölcsönöztem


 Van a világban néha valami álomszerű,
ami oly könnyen fordulhat rémálomba,
amilyen könnyen a Holdat ányékolhatja be egy felhő
egy csillagfényes, teliholdas éjszakán.
Mintha üvegbúra alá szűrődne át a
"Jó napooot! Kisegííít?", vagy a hosszú kocsi 
másik végéről a "Hagyjál békén, nem megyek veled sehova!",
de csak az tart meg az álomvilág bódulatában,
hogy még nem szegezik a torkodnak a kést.
Máskor azonban kiragad ebből a világból
a volt csepeli pártmunkásból agresszív nácivá változott, hórihorgas öreg,
aki miután a HÉV alá próbál taszítani,
még azzal is megfenyeget,
hogy lerúgja a kalapot a fejedről.

Egyébként is: ki hord ma kalapot ebben a világban?
Sport fejfedő a divat,
vagy kötött sapka,
mintha az idők változása nem csak a létre,
hanem annak felfogására is hatna.

Ami valószínűleg így is van:
létünk annyira megváltoztatja gondolkodásunkat,
hogy már ezt a gondolatot is tagadjuk
mindennel együtt,
ami egy nemesnek indult,
de sokszor rémálomba fordult világra emlékeztetne bennünket.
Tagadjuk egy másik,
lassan szintén rémálommá fejlődő világban,
és sem a búra alatt,
sem annak üvegfalán túl
nem hiszünk többé semmiben.

Ködkeverő

 Lassan többé én ki sem ismerem ezt a világot.
Ködben úszik a lét. Nincs, ami fénylene már.
Úgy kavarognak a dolgok a múltból bent a fejemben,
mintha az őszi idő lenne a ködkeverő.
Itt egy vágy, ami múlt, és ott egy szép szerelem tűnt
tőlem messzire el. Ködre a semmi felel.
Jól tudom én, nem az ősz, ami ködbe borítja a létet,
én tudom azt magam is, hogy a köd forrása a szívünk,
s Nap nem tünteti el.

Látni és láttatni

Meglátni az öregasszonyban a fiatalt,
a hajlott vénben a délceg férfit.
A bukásban a fényes diadalt,
a hétköznapok szürkeségében az égit.

Smaragdot sörösüveg-szilánkban,
ahogy a hátsó udvarban csillan rajta fény.
Téli földet nézni, siváran,
de a barázdákban már ott a remény.

Meglátni az időt, ahogyan morzsol,
a rozsdát, amint eszi a vasat.
Látni, lesz gyerek, aki térdet horzsol,
és lesz kabát, ami tovább hasad.

Charles Wright: Cake Walk

(fordítás)

Láthatatlan, nem hallható dolgok.
Mindig valami, ami után vágyódni lehet,
                                   mivel minden, ami írva van,
együtt vágyódik velünk,
a nagy kék kócsag mozdulatlan és nyakát csavarja a kerítés-kapun,
egy negatív vonzás a Napból - a mező végét söpri...
Tizenegy szarvas a boldogság Mark Morris táncában
a fénynél áttetszőbbek, bár nehezebbek,
                                   ha egynél többet pislogsz.
Tanultuk, hogy van a fény, és van a Fény.
Megtenni, amit kell -- észrevétlenül -- és senkiért.
A nyelv, amiben kicsi,
                                   be van szőve bőrünk alá.
A csillagok csírái fertőznek minket.
A kócsag megfordul csapján, nyakát tekergeti.
Hallja, amit mi nem hallunk,
                                   látja, amit mi hiányolunk.
A szarvasok kitáncolnak a napfényből, egyik a másik után. 

 

(in: Caribou)

Vissza nem térő dolgok

(Charles Wright: Cake walk)

Mindig maradnak nem látható dolgok,
amelyek után vágyakozni lehet.
Ahogyan egy csóka röppen fel a faágról,
vagy mókus szalad fel a ferde fatörzsön,
hogy egy szökkenéssel
a szomszéd fa ágvillájában teremjen
a levegőben lompos farkával irányítva magát,
vagy amint a novemberi napfény vonja aranyba
a fák alatt barnuló avart
és a fák-bokrok felkopaszodó,
lassan a hosszú, hideg, fagyos télre készülő ágain
még a nyárból ott maradt leveleket,
úgy üt meg bennünket a vágyódás
valami nyomtalanul elmúlt,
és vissza soha többé nem térő
lehetőség után
a boldogságra,
amelyről nem tudjuk,
mi is lehetett volna,
mennyivel is lett volna más vele életünk,
csak azt tudjuk, érezzük
abszolút bizonyossággal,
hogy elmúlt,
és többé vissza sem térhet már.

Meztelen nő lépcsőn sztroboszkóp-fényben

 

Duchamp nője szétesett,

nézni mégis élvezet,

hogy a lépcsőn lefolyik,

mint Duna víz Nápolyig.

Mint többször exponált kép,

Duchamp nője mégis szép.

Bár olyan mint egy robot,

amint lépcsőn ballagott:

kicsit merev, szögletes,

nincs benne semmi nemes.

Mint lécből szegelt szobor.

Az egész mégsem komor.

Náci vagy bolsevik hős,

ha férjezett, vagy ha nős,

is mind ilyen szögletes.

A leszállás végleges?

És jó sokan van a nő

(a tömegben az erő?).

Mint emlékmű-oszlopok

a téren. (Innen lopok?)

Befagyott a pillanat,

majd rárakott még sokat.

Minden fázist egyben lát

(a nő fönt hagyta a ruhát).

Mint egy film: áll, úgy mozog,

vagy ha sztroboszkópozok:

csak a mozgás az idő.

Lépcsőn jön le az a nő.

Nem találtam. Beesteledett

Az utcák torkolatából alkony szivárog,
mint eldördült lövés után
puskacsőből a füst.
Még nem megyek, még kivárok,
bár már a holdkorong néz rám bután
az égről, mint fénylő ezüst.

Indulnom kellene lassan haza
az utak tekergő belein keresztül,
még mielőtt leszáll az éj,
bár időbeosztásom nem szoros: laza.
Vállaimon sötét kereszt ül,
és nincsen hang, hogy szólna: ne félj!

Még várok egy negyedórát, amíg teljesen
be nem sötétedik,
és azután elindulok.
Ha addig nem lesz változás, tovább nem keresem.
Mindegy. Tudom, végül így is,
nélküle is elmúlok.

Vadászat

 

Egy zöldes döglégy asztalomra szállt.

Mellső lába szárnyát tisztogatta,

amíg néztem, csak nem hagyta abba.

Úgy mosdott ott, mint egy deklasszált.

 

Talán csak nem uzsi morzsát talált,

egypárat úgy odapotyogtatva

asztalomra ez a kis ebadta?

E légy bizony itt talál most halált!

 

Az újságért nyúltam alattomban

- kormányfőnk lángszava lobog benne:

Irtsd az ellent! Más dolgod nem lenne.

Emeltem: most agyoncsaplak nyomban!

Dülledt szemével még visszanézett,

és röhögött rajtunk egy merészet.

2020. november 3. Blogbejegyzés

November 3.-án 16:30-kor a Boráros téren Hév pótló buszra szálltam, amikor fölhívott a kollégám. Közös kolléganőnk, aki a múlt hét közepe óta home office-ban dolgozik, a múlt héten tesztelték erre a vírusra, és ma megkapta a teszt eredményét. Erről főnökünk tudósította kollégámat, miután telefonon beszélt a hölggyel. Megkérdezte, kívánunk-e Home officeba menni. Most. Holnap visszatérünk rá.
A kolléganővel még kedden beszéltünk, bejött az irodába, megállt az ajtóban másfél-két percre - valami munkával kapcsolatos témáról volt szó. Másnaptól ismét otthonról dolgozott, mint ahogyan korábban is volt rá példa. Én mintha két hete egyszer jártam volna az ő irodájában kb 10 percre...
Na most. Ha nem vagyok fertőzött, minek maradjak otthon, ha Orbán KISZ titkár elvtárs és Cecike barátnője szerint eddig nem kellett? Ha fertőzött vagyok, akkor jó eséllyel mindhárom fiam és feleségem is az.
De teszt nyilván nem elérhető
Van üzemi orvos, de az ebben az ügyben nem kompetens (másban sem nagyon, mint hallom, noha nekem nem volt vele rossz tapasztalatom).
Hívjam föl a háziorvost?
Haza érve felhívtam a háziorvost. Elmondtam neki, mi van, azt mondta, jó ötlet, hogy otthonról dolgozom, de ez nem karantén, ki is mehetek. N.b. kijárási tilalom lesz éjféltől(?). Tartsam magam távol a családtagoktól, és jelentkezzem, ha tüneteim lennének.
Aztán megint hívott a kollégám, olvastam-e a főnök levelét. Nem, mondtam, aztán elolvastam. Holnaptól otthoni munkára rendelt a főosztályvezető 10 napra. Holnap reggel bemegyek a laptopért - épp ma járt az eszemben, hogy el kéne hozni - aztán vissza is jövök.
Aztán írtam a hetedikeseknek, meg felhívott Imre, vele vagy fél órát beszéltük, írtam Edinának,aki válaszként panaszkodott egy sort. Ezekre csak hümmögni tudok, érdemben hozzászólni nem, de kell, akinek kipanaszkodhatja magát (miért nem a párja?).
Aztán megjött a feleségem, közöltem vele, hogy holnaptól karantén, és háromnegyed tíz lett.
Fáj a torkom, ég a gyomrom - savtúltengés tavasz óta, semmi nem változik, csak kaptam hozzá a nyárra egy gombafertőzést is, ami állítólag elmúlt, de a torkom azóta is fáj. Savcsökkentőt kellett volna íratnom, ha már beszéltem a háziorvossal, de elfelejtettem.
Elmaradtam a poetry kurzussal is. Már a 9. héten járnak, én az 5.-en.
Szar az egész. Fáj a gyomrom, torkom, innen-onnan rémítő hírek jönnek fertőzésről, tömeggyilkosságokról tegnap Bécsben, ez a kiugrott bolsi-származék ügyvéd bojtárból lett diktátor teljhatalmat kapott.
Öt előtt ébredtem, mint máskor. Hét előtt pár perccel már bent voltam, bekapcsoltam a gépet, elővettem a fiókból a laptopot, és elindultam haza. Negyed kilencre hata is értem, közben beszéltem kollégámmal is. Ő nyolc felé ért be. Összeraktam a laptopot, bekapcsoltam, hogy bejelentkezzem, és dolgozni kezdjek.
Feleségem egy szót sem szólt, tett-vett, mosáshoz készült, mintha nem is látna. Megszoktam.
Igen, de a laptop jelszót kért. Tavasszal nem. Jelszavam a távkapcsolathoz van, a laptophoz nem. Telefon kollégának telefonszámért, telefon a help deszknek, vigyem be a laptopot, csak úgy tudják kiütni a jelszót. Miért nem próbáltam ki bent? Mindegy, akkor leellenőrzöm, jó-e a holnap esti job időzítése. Háromnegyed óra befelé megint. Öltözöm, indulok.
Beértem, közben telefonon tisztáztam, kit kell keresni. Találkoztam az adatbázis gazdával, szóltam neki, holnapután hajnalra kellene a mentés. Oké, írjak requestet a help deskben.
Kiderült, hogy a laptop jelszava hathetente lejár. Három perc volt újra beállítani, irány az iroda. Ellenőrizni az időzítést, amit a kolléga csinált.
Nézzük csak! Ezt most elbaszta. Félrebillentyűzött egy betűt. De jó, hogy ránéztem! Törlöm a jobot, újraidőzítem.
Üres a ház.

Ha minden szétesik

 Ha minden szétesik,
és semmi sem marad
ép,
a versnek is darabra törni kell.
Ha minden összetört,
hát törd össze magad,
hiszen nincs az az egész,
amely szimfóniát zenél,
vagy himnuszt énekel.

Ha nincs zene, himnusz, szimfónia,
a bartóki hangzavar marad,
de senkinek sem kell aggódnia:
e zűrzavarral nem mérgezed majd,
csakis önnönmagad.

Ha minden szétesik körötted,
miért a vers maradjon meg tökéletes-
nek?
Ha úgyis mások döntenek fölötted,
hát mondd csak meg:
vajon egy verset végigélni
érdemes?