Amióta csak írok, azaz mintegy 10 éve, folyton visszatérő kérdések merülnek föl bennem: kinek írok? Minek írok? Egyáltalán: igazán költészet az, amit írok? Mi is a költészet? Milyen formákat alkalmazzak? Miért, és hogyan szabjam meg egy-egy gondolatnak, versnek a formáját? Vannak valóban elavult formák? Kérdezik tőlem, miért ragaszkodom a "szabályos" formákhoz: rímekhez, ritmusokhoz, és ha már ezeket használom, miért nem azonosak a szótag számok a sorokban, amelyeket írok? Ilyen kor az ember elbizonytalanodik: valóban az teszi modernné a verset, ha nem szonett, hexameter, jambikus pentameter stb. formában írjuk, hanem szabadversként? Valóban elavultak a formák? Sokszor kezdek úgy egy verset, hogy fogalmam sincs róla, miről fog szólni, ellenben készen van az első sor, vagy az első sorpár:
Mókus futott egy faágon végig,
és átugrott a két fa között.
És akkor belefutok egy bloggerbe (aki mellesleg költészeti foglalkozásokat vezet egy egyetemen, azon kívül verskritikus és irodalomtörténész), aki ír egy bejegyzést a fenti címmel, és (legalábbis pillanatnyilag) megvilágosodom: a költészetben sokkal fontosabb a hogyan a mit-nél. Nem mellesleg ez minden művészetre igaz. Gondoljunk csak a csendéletekre a képeken! Hány virágcsokrot, hány gyümölcsös tálat lefestettek festők! Monet vagy 30 képet festett egy és ugyanazon dologról, a roueni katedrálisról. Bartók és Kodály Zoltán a korábban mindenki által (no talán a budapesti közönség által nem) ismert népdalok dallamait használta pódiumi zenekari darabjaiban. És számtalan egyéb példa hozható a bibliai történeteket (amelyek maguk is korábbi elbeszéléseket, eseményeket öntöttek formába) feldolgozó, újra formába öntő művek sokaságától kezdve a művészetek minden ágából a táncművészetek korábbi koreográfusok munkáit felidéző alkotásaiig. Mindenütt a hogyan sokkal fontosabb a hogyan a mit-nél.
És most térjünk vissza a mókushoz, amely egy erdei sétán futott végig a fejünk fölött egy faágon, és ugrott át az ág végéről a szomszéd fa ágvillájába. Ez így leírva naplójegyzet, vagy mostanság blogjegyzet. De a fenti formában leírva a sorpárban ritmus van. Mi a ritmus? Valamilyen ismétlődés. Jelen esetben a magyar nyelv sajátosságából eredően (a szavak első szótagja hangsúlyos) a hangsúlyok speciális ritmusa:
Mókus futott egy faágon végig,
U U U
és átugrott a két fa között.
U U
Itt csak a kiemelkedő hangsúlyú szótagokat jelöltem, noha minden szó első szótagja hangsúlyos, de ezeknek a hangsúlyoknak szintjeik vannak.
De hogyan lesz ebből vers? Erre a ritmusra, ere a lüktetésre kell válaszolnia a következő gondolatnak, és akkor már készen is van egy vers első 4 sora. Nem kötelező rímelnie, noha a rímek szintén válaszolnak:
Az én hitem nem nyúlt fel az égig,
s a Föld a Holddal összeütközött.
A második két sor nem csak a sorvégi hangzók egybecsengésével válaszol az első kettőre, hanem hangsúlyeloszlásának lüktetésében is:
Ha a hangsúlyok alapján ütemekre osztjuk a sorokat (ütemhangsúlyosnak hívják ezt a fajta sort, ahol a ritmust a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozásának ritmusa adja):
/Mókus futott egy /faágon /végig,//
U U U
és /átugrott /a két fa / között.//
U U U
A második sorban árulás van: a sor első szótagja: és, nem hangsúlyos. Ha a második ütemben jelzett három egy szótagos szó közül az elsőre teszem a hangsúlyt, akkor természetellenesen hangzik a beszéd: deklamálok. Mégis egyértelműen megállapítható a három ütem. Ha versként akarom folytatni, ebben az ütemben, ezen a módon célszerű. Na de mivel? Hát olyasmivel, ami éppen foglalkoztat (a gondolat megszületésének pillanatában). Legyen rím a versben: a végig szóra kiválóan rímel az égig, a között-tel pedig egybecseng az ütközött:
Az én hitem nem nyúlt fel az égig,
s a Föld a Holddal összeütközött.
Mi is az első két sor és a második közötti összefüggés? Semmi - tartalmilag. Az összefüggést kizárólag a ritmus és a rím adja meg.
Ezek a formai jegyek a "hogyan"-hoz - tudjuk jól - csak az egyik oldalát képezik a beszédnek. A másik oldala a fenti esetben a hiperbola:
Ha szigorúan vesszük, a hit nem főnév, amely bárhová is ki tudna terjeszkedni (kinyúlni), és (szerencsére) a Föld és a Hold összeütközése (amely esemény itt múlt időben, azaz befejezett tényként szerepel) sem valósult meg eddig. Azaz a két sor tartalmaz megszemélyesítést: a hit nem nyúlt fel, tartalmaz hiperbolát: valamely dolog (esetleg nem is ismert dolog/esemény) kozmikus méretűvé növelése, mint a bolygó-katasztrófa.
És - természetesen - a vers megírása után, miután a vers írása közben nem tudatosan (vagy csak félig tudatosan) alkalmazott, fent leírt technikák, más esetben, mint a vers harmadik versszakában :
De ág nyúlik fejünk fölé néha,
s olykor azon mókus szalad át
a nyitó kép visszatérése, kifejezett szerkesztési tudatossággal alkalmazott technika tudatosul az emberben, és amikor (nem mindig) összeáll az egész, akkor azt mondja magában: megint írtam egy verset. Ez vers lett. És ez a fajta versírás pedig igenis költészet.
