2018. április 30., hétfő

Csak a hatalom

A zsarnok a hitvesi ágyba befekszik
a nő, meg a férje közé.
Az otthon nem más, puszta, hideg szik,
az élet pusztul belé.

Ócska hazugság, mind, ami árad,
szennyes tőle az ágy.
Hatvan után az ember fárad,
szikár lesz, nem lágy.

Hogyha hallod a hírt, hát mondd el,
kell az okos intés:
A zsarnoknak csak a hatalom kell,
a többi a porhintés.

2018. április 29., vasárnap

A szürke hatvanötezer árnyalata

Mennyi az árnyalat fehértől feketéig,
amint fokozatosan fogy a fény?
Szürkében el sem látni a végig,
csak azt érzed, hogy nincs remény.

Hatvanötezer árnyalat. Egyre mélyül,
és nincsen pixelhiba a monitoron.
A nappal éjjé így lesz végül,
fekete korom a fehér havon.

Sötétben mi a színe a láznak?
Hová foszlik egy fehér foton?
Vöröslő emlékek szürkében aláznak,
s feketén jön majd a végső pofon.

2018. április 28., szombat

Az utolsó kávé

Senki se mondta, hogy épp ide üljünk,
de ez a bár volt még nyitva.
Ez maradt már az egyetlen bűnünk:
a fül a másik szavát itta.

Átellenben a vén halászok
idegengyűlölő emberek,
ha rád néznek, az halál-ok,
ha moccannak, szíved megremeg.

És az eső nem is esett, szakadt,
a hullámok majd az ablakot
verték, az ember a bárba ragadt,
az idő meg lassan ballagott.

Pedig vége volt. Ez volt a vége.
A Hold is elbújt a felhők mögött,
egy hete vártuk, a Nap süssön végre,
és szárítsa fel ezt a vízködöt.

Még fél óra volt az indulásig,
azután többé nem találkozunk.
Szemünk kutatta, mint gondol a másik,
míg kihűlő kávékat kavargatunk.

Senki se mondta, hogy itt üljünk éppen,
a bár a világ peremén nyitott.
A semmire már készültünk régen.
Mindkettőnk csak egy kávét ivott.



2018. április 26., csütörtök

Kihajózás

Minél tovább vagyunk egyedül,
annál nagyobbra nő bennünk a halál.
Olyan ez, mint hajóval távolodni a parttól
szürkületben a ködbe vesző tenger felé.
Egyre halkul a zsivaj, lárma,
amit a nyüzsgő kikötőből még
felénk sodor a szél,
de már foszlik minden,
érthetetlenné válnak a szándékok, törekvések,
értelmét veszíti a nyüzsgés maga,
csak a hullámok csobogása hallik egyre hangosabban,
és az lassan már saját gondolatainkat is elfedi.

Már abban is kételkedünk,
megfordítható lenne-e még a hajó,
hogy az orra part felé mutasson,
de nem is törekszünk rá.
Valami mély fájdalom jár át bennünket,
mert tudjuk, elhagytuk a földet,
és egyre mélyebbre hatolunk a magány óceánjába,
amíg hajónk az eseményhorizonton
apró ponttá nem zsugorodik,
majd szerte nem foszlik velünk együtt
véglegesen.

Játék

Áll a gyermek a pocsolya mellett.
Bátyja fekszik a sárban.
A kicsinek ez nem kellett:
ó, jaj, hogy mit csináltam!

Lepereg előtte mind, ami volt,
és ő nem akart rosszat.
Bátyja élt, és most már holt.
Ez mindent másként mozgat.

Hogy kezét húzza, lehajol érte:
Kelj föl, bátyus, onnan!
Több, mint tízszer volt, hogy kérte,
testvére meg se moccan.

Segítsen, bácsi, a testvérem
itt fekszik előttem!
- Sikoltaná, de most a téren
senki nincs - lelőttem!

A pisztoly a pocsolya mellett hever,
ahová az imént ledobta.
Mi lesz velem, mi lesz most velem?
Börtön, hóhér, bitófa!

Távolról most kiáltás szól:
hol vagytok, gyerekek?
Még maradt ám a tortából!
Ha kértek, siessetek!

A bátyus fölpattan a sárból,
és nyerítve fölnevet:
futás! Elég a siránkozásból:
De jól rászedtelek!

Fölkapja a vízipisztolyt,
és spriccel a másik felé.
Azon kacag, öccse hogy' betojt,
és elszalad hazafelé.

2018. április 25., szerda

Fürdés

Kis terpeszben áll a szoba közepén, jobb lába előrébb, a bal hátul, hintázik önfeledten. Néha artikulálatlan hangokat ad ki, ismerem őket: jól érzi magát. Bátyja a sámlin kuporog, mesét olvasgat. Most csend van a szobában, nem szól a Stones, Led Zepp, vagy Tull - ezekre a 40 éves kedvenceimre vagy két éve kapott csak rá, addig a Süsü, meg a Kék habos torta ment orrvérzésig, sokszor kétszer is naponta. Mostanában nem kell a zene, magát szórakoztatja - hogy mi zajlik fejében, számomra mindig felfoghatatlan marad.


Szürkül. Kint megeredt az eső, föltámadt a szél. Az egyik oldalon be kell csukni az ablakokat, nehogy megint úgy járjunk, mint három éve: mire odaértem volna a bukóhoz az étkezőben, a kereszt huzat úgy vágta föl, hogy visszaesve kiugrott a sínből, és az asztal sarkán tört darabokra a benne lévő üveg. Még a zsanérjairól is leszakadt, az ablakkeret repedését egy asztalos fogta össze facsavarokkal. Ő vitte el üvegeztetni, pénzt sem kért érte, csak az üvegeztetés árát.


Visszamegyek a szobámba. Kicsit nagyobb, mint az előző lakásban volt. Néha elkap a lelkiismeret-furdalás. Amikor ide költöztünk, úgy volt, hogy csak négyen leszünk, a középső fiú önállósodik, de kútba esett az albérlete, aztán itt is ragadt. Hárman alszanak abban a szobában, kissé használt reggelre a levegő, mint hetvenötben a szakasz körletben volt.

Megnézem, van-e valami olvasni való. A lap-alapító ugyan kímél, de azért húsz-huszonöt írás minden hónapban van, amiről dönteni kell, és közel a hó vége, el kell kezdenem a lapszám összerakását is. Pedig én csak írni szerettem volna. Meg azt, hogy legyen, aki olvassa.


Fél nyolc felé jár. Érdekes. Ő is huszonhárom éves, bátyja harminckettő. Máig korán fekszenek, sosem tiltakozott egyik sem. Kimegyek a fürdőbe, megeresztem a vizet. Látom, feleségem lecsavarta a kézi tust, a napokban már orrán-száján ömlött belőle a víz, gondoltam is rá, hogy hét végén veszek egy újat. Beszólok a szobába, ágyazzanak meg. Jön magától, nem kell noszogatni: elég volt számára a napból, bár úgyis csak éjfél körül alszik el. No igen. Ilyen idősen az egyetemen két végén égettem a gyertyát: heti három próba az együttesben, hét végén táncház végkimerülésig, meg is látszott rajtam. Ma meg... Harminchét év ülő munka.

Meg is látszik az is.


Magától vetkőzik, trikó van rajta, ezt megoldja: nem kell gombolni. Sosem tanulta meg a gombolást, se ki, se be. Széthúzza, aztán vagy a gomb, vagy a gomblyuk szakad. Kimegyek a fürdőszobából, részint valamiféle szemérmességből, aminek semmi értelme, részint meg, mert kicsi: ezeket a beton dobozokat nem két emberre tervezték. El nem tudom képzelni, hogyan vetkőztethetnénk itt egymást feleségemmel fürdéshez. Persze már igen régen nem tudom elképzelni, noha fantáziám az van.


Mire visszamegyek, a vízben ül. Folló - mondja, hideget eresztek hozzá. - Jó lesz? - kérdem fél perc múlva, hogy kezemmel elkevertem a vizet. - Jólesz - válaszolja. - Nem forró? - Nemfolló. - Néha teszek egy ellenpróbát is, és visszakérdezem még egyszer: Forró? - de sok értelme nincs. Az utcán is ritkán dönti el, merre akar menni. Tohuvabohu, többnyire kitapogathatatlan, mi a szándéka, mit szeretne. Attól tartok, mi - a világ - még kiismerhetetlenebbek vagyunk számára.



Visszatekintve alighanem nekem is volt (vagy van is?) némi autisztikus vonásom. Időnként kiismerhetetlen a világ; főként az nem ment soha sem a fejembe, hogyan lehet egy-egy kapcsolatot fölépíteni, aztán csak úgy hipp-hopp megszabadulni tőle, átnyergelni másik lóra, más nőhöz, más valláshoz, más eszméhez, erkölcshöz-erkölcstelenséghez csapódni-társulni, úgy váltogatni véleményünket dolgokról, érzelmeinket, mintha a szívünk belsejében (? agyunk azon részében, ahol ezek a dolgok zajlanak) egy időről - időre mocskossá váló gatyát váltogatnánk - még mocskosabb rongyokra.


Fogom a kislavórt, leöntöm vízzel, majd besamponozom a haját. Egész kis koruktól így csináltam, mindegyikük hozzászokott, hogy visszatartsa a levegőt, emlékszem, amikor két tenyérrel söpörték le arcukról a vizet, ne menjen orrukba-szájukba. Leöblítem - nem használom a kézitust, és most le is van csavarva, mert napok óta orrán-száján folyik belőle a víz, valahol kiszakadt a tömlő, ezek a vackok egyre gyorsabban használódnak el, vagy csak az idő zsugorodik, ahogy öregszem, de máskor is sokszor inkább ráöntöm a vizet. Fölnéz rám vigyorog. Jó a kedve. Szinte mindig. Még szándékosan is nehéz megríkatni. Nincsenek lelki bánatai. Vagy jól titkolja. Hét évesen írt egy levelet - "támogatott írással" írt, a kezét fogta a gyógypedagógus, de azt mondta, nem ő, a gyerek ír -, azt írta, azért nem beszélek, mert nem tudok jól. Akkoriban voltak rossz napjai. Kiskamaszként jött rá, hogy ő más, mint a többiek. Azóta kiegyensúlyozott. Itthon.


Másutt nem. Ahol nem szeretik, felesleges koloncnak tartják, ott ajtókat csapkod, ordít, sikoltozik. Ki nem? Én is ezt teszem évek óta, csak én írásban, ő meg nem tud egyedül írni. Talán el is felejtette a betűket. Mondják, az a képesség, amit nem használnak, elsorvad. Ha nincs kit szeretni, nem is fogunk tudni szeretni, akkor se, ha lenne.


Fölállítom a kádban. Gyönyörű alkatú, izmos, fiatal férfi. A lányok bolondulhatnának érte. Termetéért, ragyogó, csibészes mosolyáért, tökéletes fogaival - szerencsére azokat nem tőlem örökölte -, mintha atletizálna, noha futni sem tud rendesen. Kesze-kusza mozdulatokkal, komikus léptekkel fut pár lépést néha kéz a kézben velem, egy-egy villamoshoz, a HÉV-hez, de ritkán pár lépésnél többet. Mégis; milyen gyönyörű, atlétikus alkat!


Beszappanozom a hasát, hátát, lábait. Ki kell mosni a fenekét is - ugyan végre évek óta szobatiszta, de mosakodni nem tanult meg. Én tisztogatom nemi szervét is. Ha valaki húsz éve ezt mondja... De valakinek ezt is meg kell csinálnia, mert különben begyullad. Semmi libidója nincs. Nem úgy tűnik, mintha hiányoznának neki a lányok, emlékszem, én húsz évesen néha a buszon-villamoson is a kocsi végébe kellett álljak az ablak felé fordulva. Tartottam is tőle, mi lesz vele, ha jön a kamaszkor, de úgy jött és ment, hogy csak a testalkata változásán vettem észre. Én. Lehet, hogy figyelmetlen voltam. Alighanem. Zűrös nekem is ez az utolsó két évtized, az ő teljes élete. Kint is, bent is zűrös, ehhez persze az ő születése is hozzájárult, de nem csak az. Ez alatt futott minden ki a mai semmibe.


Még a fogmosás hátra van. Nemrég kapott egy elektromos fogkefét, és évek óta tanítgatjuk fogat mosni, de ha nem anyjától örökölte volna fogait, hanem tőlem, már katasztrófa lenne.

Bekapcsolva adom oda, húzogatja a fogain, alul is!, mondom neki, megfordítja, majd nyúl a vízért, amit a mosdóra tettem pohárban: jólesz.

Jó lesz, a fenét! Add csak ide! Nyisd ki! - engedelmesen tátja a száját. Alaposan megsikálom, ezzel a rezgő izével nekem is egyszerűbb, miért nem jutott eszébe egyikünknek sem már évekkel ezelőtt?

- Na, most kiöblítheted! - adom a kezébe a poharat. Lehetne tisztább is. Ki kéne dobni, venni egy másik fogmosó poharat, persze ecettel is ki lehetne szedni belőle a vízkövet, de ő megissza a fogmosó öblítőt. Nem volt képes megtanulni köpni. Emberre sem. De ami ennél fontosabb: mindent lenyelne, ami a szájába megy: öblítő szájvíz, csirke csont, halszálka, pálinka - és ami elöl marad pohárban, az innivaló…


Persze, most is megissza.


- Kijöhetsz.


Föláll a kádban, majd lehajol, hogy kihúzza a dugót. Ebben a lakótelepi panelben eredetileg a kád végén egy tekerhető gomb emelte ki, és húzta vissza a dugó korongját, amíg arra nem értem haza, hogy valamelyikük letörte a korongról lefelé nyúló szárat. Dugót meg nem kapok, csak az egész szerkezetet egyben, de meg kéne már oldani ezt is. Mint ahogy azt is, hogy időről-időre "leszakad" a kád. Két bakon áll, el szokott billenni az egyik. Elsőre vissza sem lehetett állítani, nem fért be alá, le kellett vágni a csavarjaiból fél-fél centit. Ennyit tévedett a burkoló a csempézéskor, amikor az előző tulajdonos felújíttatta a fürdőszobát. Mondjuk a kád elbillenő bakokra állítása is valami rettenetes szocialista találmány lehetett, amikor a nyolcvanas években megépült a lakótelep.


Megtörlöm. Tisztában vagyok vele, hogy mindez csak az én hibám, és előbb-utóbb tragédiához, vagy jó esetben csak szenvedés teli kínlódáshoz vezet az életében. Amíg képesek leszünk rá, ellátjuk, utána vagy testvérei egyike veszi magához, ezzel együtt olyan terhet is, amely őt teheti tönkre, vagy valami láger-szerű telepre kerül, és állatként, nyomorultan vegetál haláláig. Ettől a gyilkos magyar társadalomtól semmi jó nem származik neki. De ha nem is ez a posztkommunista csürhe lenne majd, amelyik az erkölcstelenséget diktálja, másutt sem jobb sokkal Főnéniknek kiszolgáltatottan.


Öltözünk. Nadrág kézbe, megfelelő irányba fordítva, majd a felső, ugyanúgy. Négy-öt éves, lassabban fejlődő gyerek öltözködési képessége. A gombokig még nem jutott el, nem is fog. A pizsama bebújós, nincsenek gombok. Készen vagyunk.


- Köszönöm - mondja, furcsán meghosszabbítva az első szótagot.

- ‎Szívesen, nincs mit - válaszolom.


Még nincs nyolc óra. Bemegy a szobájukba, lefekszik. Huszonhárom éves. Majd még kijön tizenegy felé pisilni, meg megiszik egy pohár vizet, ha szólunk neki, de mindig szól valaki.

Aztán tizenegy és fél tizenkettő környékén valamikor elalszik majd.

Illiberális

A szóösszetételekben az il- előtag tagadást jelent: "nem, szemben vele, anélküli"

Az illiberalizmus a liberalizmus tagadása.

A liberalizmus a következőket jelenti:

A törvény előtt mindenki egyenlő.
Amit törvény nem tilt, az nem tilos.
Ami nem tilos, az szabad.

A liberalizmus alapvetése részletesebben:

Az ember személyes szabadságát nem jog, hanem ember volta biztosítja.
Ezt a szabadságot csakis törvényi következmény gátolhatja meg.
A szabadság kiterjed:
-a tartózkodási hely megválasztására: oda megyek a világban, ahová akarok,  ha ezzel törvényt nem sértek Alaptörvény 27(1)
-a lakhely megválasztására: ott lakom, ahol tetszik,  ezt senki nem írhatja elő számomra
-a foglalkozás megválasztására: azzal foglalkozom, amivel akarok,  ha ezzel nem sértek törvényt (XII. (1))
-a hivatás megválasztására: olyan hivatást választok magamnak,  amilyenre vágyom, ebben senki meg nem akadályozhat, és semmiféle  "terv", állami vagy emberi szabályozás nem tehet keresztbe.
-az oktatásra: olyan dolgokról tanulok, ami nekem tetszik,  és nincsen olyan hatalom, ami ebben megakadályozhatna, mert  ez alapvető, emberi jogom.Alaptörvény XI. cikk. és XIX. cikk (1)
-a gondolatok közlésére: olyan formában, és arról fejtem ki  gondolataimat, amilyenben és amiről akarom, és ebben senki  meg nem akadályozhat.Alaptörvény VII. (1)
-a bírálat és vélemény nyilvánítás szabadságára: azt bírálom,  és arról nyilvánítok véleményt, amiről tetszik, oly módon,  ahogyan akarom, és ebben senki meg nem akadályozhat  Alaptörvény VII. (1)
-a szabad mozgás: alapvető emberi jogom: nincsen olyan kerítés,  szöges drót, amely ebben megakadályozhatna, amíg nem sértek törvényt.  Alaptörvény XVII. (1)
-a szexuális élet szabadságára: azzal és oly módon létesítek  szexuális kapcsolatot, akivel és amilyen módon kívánok. 
Ehhez az tartozik, hogy a partneremnek ugyanilyen joga van,  tehát a kapcsolat csak két egybeeső akarat esetén jöhet létre.

Az illiberalizmus ezeknek az alapjogoknak a hiányát jelenti:
azaz:
- csak ott tartózkodhatok, ahol ez megengedett. Ennek következtében   előírhatják nekem, hol kell tartózkodnom. Ez azt jelenti,   hogy bűncselekmény hiányában, ítélet nélkül is fogva tartanak.
- nem lakhatom ott, ahol kívánok, tehát ott kötelező laknom,  ahol előírják nekem. Figyelem: az is előírás, ha megtiltják,   hogy az általam kívánt helyen lakhassam! Ha nem tűrnek meg  egy faluban, városnegyedben, ezt a jogomat sértik.
- nem foglalkozhatom azzal, amivel kívánok. Hiába nem szegek meg törvényt, ha előírják nekem, mivel kell foglalkoznom: például kötelezően csak szakiskolát választhatok, szabadságomban korlátoznak. Ez az alaptörvény XII.(1) megsértése.
- nem tanulhatok azt, amit akarok: ha előírják nekem, vagy megtiltják, hogy mit tanulhatok, mit nem tanulhatok, szabadságomat sértik meg.  Ez az Alaptörvény XIX. cikk megsértése
- nem közölhetem gondolataimat: ha gondolatom közléséért akár szóban, akár írásban teszem, akár személyesen, akár  nyilvánosság előtt retorzió ér, szabadságjogomban akadályoznak. Ez az Alaptörvény VII. (1) megsértése
- nem nyilváníthatok véleményt: ha "Nemzeti Konzultáció"   során véleményem nyilvánítására nincs lehetőségem, mert a megadható válaszok között nincsen választható, a kormánypárt vezetőjével ellentétes vélemény, e szabadságomat korlátozzák. Ide tartozik a vélemény közlés indirekt módon történő korlátozása is, például az "ellenzéki" sajtó ellehetetlenítése,  a politikai és/vagy társadalmi célú reklámok egyoldalú közlése, a közösségi tulajdonú ("állami") média egyoldalú felhasználása stb. Ez az Alaptörvény VII. (1) folyamatos megsértése.
- ha bírósági ítélet vagy törvény hiányában bármi módon korlátozzák szabad mozgásomat: például nem léphetek be köztulajdonban álló területre (mert kopasz, kigyúrt verőemberek "védik"), nem "férek oda" egy hivatali ablakhoz, hogy népszavazási kezdeményezést adjak be határidőig, mert kopasz, kigyúrt verőemberek akadályoznak, szabadságjogomban sértenek. Ez az Alaptörvény XVII (1) megsértése.
- szexuális élet:
  ha mindkét fél által beleegyezett módon mindkét fél folytatott szexuális kapcsolatomban akadályoznak, szabadságomat sértik. Ehhez az a magyarázat, hogy a mindkét fél által  történő beleegyezéshez szükséges, hogy mindkét fél bele tudjon egyezni a kapcsolatba. Ennek feltétele, hogy mindkét fél a törvények szerint beszámítható (nagykorú, tudati befolyásoltságtól, kényszerítéstől mentes stb.) legyen. E szabadságjogot az Alaptörvény tételesen - alkotóinak püdériája, álszentsége
okán, nyilvánvalóan - nem tartalmazza.

Ezen szabadságjogok tehát még az illiberális alaptörvénynek is részei. Így mindazok a jogszabályok, amelyek ezeket a szabadságjogokat általános módon korlátozzák, semmisek, mégpedig az Alaptörvény miatt.
Mindazok a vélemények, amelyek szerint az államnak vagy bárki másnak általánosan van joga ezeket a szabadságjogokat korlátozni, az alaptörvény erejénél fogva semmisek.
Azok a politikusok, akik az illiberalizmusról beszélnek, alaptörvény-ellenes kijelentéseket tesznek. Az alaptörvényre felesküdött illiberális politikusok tehát esküszegők.

Az alaptörvény 22(3) például megsérti az alaptörvény 27(1)-et. A sérelem fel nem oldható, azaz az alaptörvény ellenmond saját magának.

A fenti sérelmeket maga az Alaptörvény is elítéli az U cikk g. pontjában. Ez az ítélet tehát jelenlegi Kormányunk és Parlamentünk ítélete is a fentiek miatt.


A legutóbbi plakátkampány (Soros ellen) például az Alaptörvény  VI. (1) tudatos és szándékos huzamos időn keresztül, visszaeső módon történt  megsértése volt. Azaz a Kormány - a kampány nevesített megrendelője - esküjével ellentétben, szándékosan és tudatosan megsértette Magyarország
Alaptörvényét.

A legutóbbi internetes botrány a Miniszterelnöki Hivatal honlapjáról külföldre "szivárgó" személyi adatok kapcsán pedig az Alaptörvény VII. cikk (1), és (2) megsértése volt. Bírósági eljárásban kellene tisztázni a megrendelő (Kormány) felelősségét az alaptörvény megsértésében.

Összefoglalóan: azon túl, hogy az alaptörvény maga is tartalmaz alaptörvény-ellenes pontot (többet is), a Kormány intézkedései rendszeresen és visszatérő módon sértik nem csak az alapvető liberális szabadságjogokat, hanem az "illiberális" Alaptörvényben biztosított alapvető jogokat is.
Ráadásul a Kormány - és maga a kormányfő - folyamatosan az Alaptörvény szellemével ellentétes kapmpányt folytat, kijelentéseket tesz, azaz esküszegő módon cselekszik.

Nem meglepő: egyszer már tett esküt a Magyar Köztársaság Alkotmányára is, 2010. május 29.-én, amely esküjét azóta folyamatosan megszegi (arról nem is beszélve, hogy tett ő már esküt a Magyar Népköztásrsaság megvédésére is, akár élete árán is, és ezen esküje alól - mint mint minden  rendszerváltás előtt katonaviselt embert - az állam elfelejtette fölmenteni.




 



Condrákban

Nincs tisztám, hogy öltöztessem
a lelkemet fehérbe.
Hogyan állok ilyen szennyesen
majd Istenem elébe?

Rongyos, piszokfoltos, szakadt,
átfúj rajta a hideg szél,
foltozója akkor akadt,
amikor még szerettél.

2018. április 24., kedd

Alice Oswald Esküvő-jén hajózva

Alice Oswald azt írja,
szerelmünk olyan, mint a vitorla,
időről időre átcsap a bumm
ütközéstől ütközésig,
de én azt gondolom,
nem mindig a szél iránya fordul,
hanem a hajó orra fordul más irányba,
ettől a vitorla más oldalról kapja a szelet
gyorsabb fordulásra készteti a hajót,
vagy beleborítja a vízbe, hogy aztán
hosszú időn keresztül kínlódjunk
a visszaállítással.

De mégis van, hogy a széljárás változik,
és ha nem fordítjuk megfelelően a hajót,
nem állítjuk a vitorla szögét,
akkora pöfföt kaphatunk,
hogy vitorla-szakadás,
vagy vízbeborulás lesz belőle.
Még szerencse, ha amúgy éppen
csendes szél fújdogál,
nem vihar tombol,
mert annak vízbefúlás lehet a vége,
főként, ha az átcsapó nagyvitorla
bummja fejünket találva lódít
a háborgó vízbe.

Van, aki mindig csendes időt fog ki.
Más mesterévé válik a hajózásnak,
és van, aki minden szélváltozáskor
a vízben találja magát fuldokolva.
És akkor jön a hajó visszafordítása,
és a vízmeregetés.
De ez már csak azután, ha elcsendesült
a vihar.
És a vihar több évig is eltarthat,
ami az egész élet.

Magyar marhák

Kint az erdőn farkasfalka
acsarog.
Magyar marhát terelnek a
kopaszok.

Fákat vágnak, és közparkokat
irtanak.
Holnap már otthon razziát
tartanak.

Magyar marha menekül az
akolba.
Nincs helye, csak ha elrepül
a Holdba.

Az is mindegy, ha nem lát a
pipától,
úgyis marad a nyakán a
diktátor.

2018. április 23., hétfő

Eltűnt a lednek

Eltűnt az a lilás izé
a házunk elől.
Egyre nehezebben szedem
már a levegőt.
De nem azért, mert öregszem,
hisz' mi az nekem?
Hanem, mert már ilyen régen
kerül a szerelem.

Most köt a beton?

Veres az ég. Az a vén bolond
már megint a téren áll.
Csak támaszkodik egy görbe boton,
és ordítva lamentál.

Valami falról üvölt, a szája habos,
szinte nem is vesz levegőt.
A délután szürke és lapos:
már mind nagyon utáljuk őt.

Miért nem hagyja végre abba?
Ami volt, már rég elmerült,
még belefullad a fehér nyálhabba,
ami a szája sarkára ült!

Az öreg csak ordít ott a téren,
és támaszkodik a boton.
Átfut rajtam: most úgy érzem,
valahol köt a beton.

2018. április 22., vasárnap

Nem volt elég?

Ágytól, asztaltól elváltatok most már,
mi az, ami még visszatart,
hogy víz alatt élj itt, akár a rozmár,
és keresd magadnak a bajt?

Nem volt elég még a hullámvasútból,
amely a pokol felé zuhan?
Miért is mondasz le a csillag útról,
miért élsz ilyen boldogtalan?

Félem a sötétet

Ha tönkre megy agyad,
semmi nem marad,
és esély, az van rá, hogy szétesel.
A világ halad,
és te meg, magad,
bár itt élsz tovább, már nem leszel.

Romantikus kép ez.
Az elme befékez,
ha jönnek ilyen gondolatok,
mert írtak róla sokan,
milyen, ha az én oda van.
És én félek, ha sötétségben vagyok.

2018. április 20., péntek

Voila, Viola

Egy hölgy, aki oly szép, mint a reggel,
ha a Nap kel a hegyek fölött,
és fénnyel támad, nagy seregekkel,
hogy a homály fut, mint üldözött,
került életutamba egyszer.
Mi is lehetne a neve neki ma,
amit nem kezdhet ki idő, vegyszer?
Legyen talán álneve Viola!

Ez a vers nem jut tovább a hölgynél,
én tartok tőle erősen, hiszen
terhemet egy vastag törzsű tölgynél
továbbra már aligha viszem,
mert ami volt, olyan régen történt,
és hogy volt-e, fedi a homály,
s mert túlhal az ember ilyen örvényt
többnyire, ha mélybe le nem ránt.

Hát nem szeghetem én sem meg a törvényt
akkor sem, hogyha halálra szánt.

Valami mély fájdalom

Valami mély fájdalom ütött tanyát bennem.
Messzire űzném tőlem, ha lehetne, tova.
Barna sötétségétől szívem visszaretten,
megmerítkezni benne nem vagyok ostoba.

Ott lappang tehát bent, mélyen érzelmeimben,
és ködbe von minden világos ítéletem,
menekülésem előle sehova sincsen.
Tavaszra is mindig elhozza jeges telem.

Talán csak puszta játék lenne ez szavakkal,
de befolyásolja már szinte egész valóm.
Hogyan is közölhetnéd magadban a vakkal,
hogy milyen a nyári alkony színe a tavon?

Valamit érzek a mélyben, hogy nincsen rendben,
és kívül nem találok rá magyarázatot.
Talán most is az idő billent ki, és bennem
ez kavar egymásra folyton rendet és látszatot.

Ha lettem volna más

Világ-magasban forgolódó ég,
és fenn keringő, fényes csillagok!
Hogy szerettek, az volt már jó rég,
s hogy nem szeretnek, holnap meghalok.

És hogyha eljön értem majd a vég,
magam mögött csak sötét űrt hagyok,
az égbolt sem lesz már világos kék,
nem fénylenek föl többé hajnalok.

A fényt megtartanám, de nincs remény,
ha meg nem érkezik a szerelem,
életem meg marad olyan kemény,
amilyen életed volt énvelem.
Ha lettem volna rámenős-serény,
nem jönne meg ilyen korán telem?

2018. április 19., csütörtök

Fény nélkül

Világ-magasban forgolódó ég,
és fenn keringő, fényes csillagok!
Hogy szerettek, az volt már jó rég,
s hagy nem szeretnek, holnap meghalok.

Hogyha eljön értem egyszer a vég,
magam mögött majd sötét űrt hagyok,
az égbolt nem lesz már világos kék,
nem fénylenek fel többé hajnalok.

A fényt megtartanám, de nincs remény,
ha meg nem érkezik a szerelem,
életem meg marad olyan kemény,
amilyen életed volt énvelem.
Ha lettem volna rámenős-serény,
nem jönne meg ilyen korán telem?

Előttem árok

Belém ette magát a múlt,
és darabokat harap le rólam
a rohanó idő.
Ami volt, mind mély kútba hullt,
és semmi jót nem várhatok
ami azok szemetén kinő.

Minden hit, szerelem, jövő kép
mára már csak őrült módon
sajgó hiány.
Hogyan is hihetnék bármit még:
minden, ami jön, romlott,
amit a gyomor csak kihány?

Az Eszmélet két sora lázad,
az dobol fejemben
folyton.
De kint sincs, és bent sincs magyarázat.
Bizonytalanságomat
magamba fojtom.

Engem már elhagytak a mindenek,
puszta, hamuvá égett sík,
amerre járok.
Mint üres héj, élek, szenvedek,
az élet elmaradt rég.
Előttem csak árok.

Hogyan van az?

Hogy van, hogy annyi év után
még mindig téged látlak?
Hogy van, hogy annyi év után
sem múltak el a vágyak?

Hogy van, hogy ámbár jól tudom,
nem leszel soha enyém,
magamban köreim futom,
bár elhagy a remény?

Hogy van, hogy ennyi év után
még enyém a vágy?
Hogy van, hogy ennyi éven át
hideg marad az ágy?

2018. április 18., szerda

Aranyeső

Apró szemű kavics ropog
a talpam alatt.
Újba nagyon már nem fogok,
a múlt itt maradt.

Aranyeső hull a földre,
a szirom potyog.
Csupa sárga a fű tőle.
Keserű vagyok.

Minden múlik. Hiába a
csodaszép tavasz,
ha a bú, az álnok, ravasz
szívemre havaz.



Alice Oswald: Esküvő

(saját fordítás)

Wedding

From time to time our love is like a sail
and when the sail begins to alternate
from tack to tack, it’s like a swallowtail
and when the swallow flies it’s like a coat;
and if the coat is yours, it has a tear
like a wide mouth and when the mouth begins
to draw the wind, it’s like a trumpeter
and when the trumpet blows, it blows like millions …
and this, my love, when millions come and go
beyond the need of us, is like a trick;
and when the trick begins, it’s like a toe
tip-toeing on a rope, which is like luck;
and when the luck begins, it’s like a wedding,
which is like love, which is like everything.


Esküvő

Szerelmünk időnként olyan, mint egy vitorla,
és amikor a vitorla elkezd átcsapni
ütközéstől ütközésig, az olyan, mint egy fecske,
és amikor a fecske repül, olyan, mint egy kabát;
és ha ez a kabát a tiéd, elszakad,
mint egy széles száj, és amikor a száj kezdi
fújni a szelet, olyan, akár egy trombitás,
és amikor a trombita szól, mintha milliók szólnának...
és ez, szerelmem, amikor milliók jönnek és mennek
az igényünkön túl, olyan, mint egy trükk ;
és amikor ez a trükk megindul, az olyan, mint egy lábujj
kötélen lépegetve, ez meg olyan szerencse;
és amikor szerencsénk van, az olyan, mint egy esküvő,
ami olyan, mint a szerelem, ami a minden.

Csillagtalanul

Milyen tág most fejem fölött az ég;
olyan magas, és csillagtalan!
A kezdetét is elfeledtem rég,
mióta nem élek boldogan.

S mily hosszúra nyúlik az éjszaka,
amelyben még csillag nem ragyog!
Mehetek haza, vagy akárhova,
én mindig csak sötétben vagyok.

2018. április 17., kedd

Minek?

Minek mondani bármit is,
minek is verset írni?
Majd megcsúfol egy pár pisis:
"hisz' nem tud ez, csak sírni!"

A vers nem tanít semmire,
mindegyik a tűzre való.
Ha csak hangzása kap telibe,
az görög nélküli faló.

És minek írni gondolatot,
érzést a szavak közé?
Volt talán már, hogy egy vers hatott?

Láz

- Talán szeretnél látni engem egyszer?
- Talán leírhatom, hogy ó, nagyon.
És meddig váratsz engem még e keggyel?
- Míg meg nem gondolom, hogyan hagyom.
- Nem mondod majd nekem, ugye, hogy menj el?
- Ó, hogy' gondolod, ezt nem is akarom!
De te se térj ki ócska ürügyekkel!
- Meg nem gátolhat semmi hatalom.

Mesélj nekem, mondd, hogyan telt napod!
Én e percre várok, úgy töltöm el.
- Hát mondanám neked, de nem hagyod:
ügyvédnek írtam, de nem is felel.
És hogy állsz a lázzal, mondd, kedvesem?
- Múlik majd, ha találkozol velem.

2018. április 16., hétfő

Talán

Talán elnézed nekem, hogy annyit vártalak,
hisz' nem volt senki, aki ennyit várt volna rám.
Talán elnézed, hogy nem vagy más, mint árny alak,
de mentem volna érted még a Holdra is talán.

Talán elnézed nekem, hogy messze mentél tőlem,
hogy nem lett már a távol sem közel.
Talán elnézed, hogy szabadon élhetsz felőlem,
és régen nincs itt karod, amely megölel.

Talán elnézed nekem, hogy lassan véget ér az élet,
és nem lesz benne többé semmi jó.
Talán csak játszottál velem, de többé már nem félek.
Fejemre ma már szitál a hó.

Talán elnézed nekem, ha ez a vers ma szárnyra kap,
amíg egy barokk dallam szól a trombitán.
Talán elnézed nekem, hogy annyit vártalak,
bár tudható, hogy nem jössz. Talán.

Sikoltozik az anyag

Sikoltozik a néma anyag.
Az égen varjak ránganak,
tolluk, mint ólom, úgy potyog.
A fákon izzik az aranyeső,
és az égen valami rettentő
epe-lilás szín háborog.

Egy nagy hídon állok, magam;
a túlsó vége még messze van,
s a láng már bennem nem lobog:
süvöltenek jeges szelek,
talán az egész való beteg,
vagy csak az elmém háborog.

Egy sikoltás, akár a szél,
hosszan, hangosan fülembe száll,
de lehet, hogy csak cseng fülem.
A távolban ünnepel a tömeg,
a vesztét. Ezt is ki érti meg?
Csak a sikoltó anyag van velem.


A folyékony gyűlöletről

A házfalakról gyűlölet csorog.
Vörösre festi őket száz plakát,
a szívet szaggató acélhorog,
hazugságleplező, vörös brokát.

Most újra visszatér a múlt idő.
A "népnek ellensége" megremeg,
"a hitből majd a győzelem kinő",
nem kellenek a gyilkos fegyverek.

A gyűlölet, mint méreg, szétterül,
vakít, butít, de jó utat mutat:
mutatja, hogy' ne élj ma emberül,
s hogy ne feledd, ezer csahos ugat.

A gyűlöletlé-fertelem frecseg.
Elmét fakít, homályba von jövőt.
Sötétbe von ragyogó szíveket,
agyakra borít miazmás ködöt.

Csak túlélni ezt a múltidőt?
Már ismerős ez életmód nagyon,
hogy' handabandázik tucat ripők,
és én  most is csak úgy rájuk hagyom?



2018. április 15., vasárnap

Kusza anapesztusokkal heverészem

Ha a nyáron a réten a fűre lefekszel,
és bárányt nézel az égen,
kicsi hangya az orrod előtt ott szexel,
s te rájössz, az volt régen,
te ne kámpicsorodj el, kéznél mindig
a jó jövevény anapesztus!
Ha a gondok az embert földre terítik,
se feszítsenek meg, mint Krisztust!
A papírt fogd kézbe, meg a tollat írni!
Bármi badarság jó.
Okosabb lesz, mint amit mondani bírna
a rádió, televízió.
S noha én anapesztust
akarok most írni,
de a tény, hogy nemigen sikerül,
ha szemembe könnyeket hozna most sírni,
ma nem tartanám magamat emberül.


A fák erkölcséről

A fák erkölcse kifogástalan,
ők egyenes derékkal állnak itt.
A polgárháborúnak vércséit
most sem a fák idézik fejünkre.
A félelem nem a levelekből,
nem a tavasz-virágból száll belénk,
a börzén ma olcsón is kapható,
csak vess szemétre minden reményt!

Ne bízz magadban! Majd okos apád
nevel téged, mint apja tette volt.
A kínai fal megvéd és bezár.
Hogy ember-voltodon esik-e folt,
nem számít - mondod -, mert jövőd a tét,
és bizony, a jövőd a tét neked,
hogy sokáig hiszel hazug mesét,
vagy a valóra nyitod fel szemed.


A gyűlöletet csak a félelem
oltatja beléd, és te azt hiszed,
hogy holnap azért nem lesz élelem,
mert engedékenységed így fizet,
de fiad, lányod már elmenekült,
egy tucat emberé lett a határ,
akit ma fogadsz börtönőrödül,
holnap majd a véredet szívja már.

Az élet meg soha sem változik,
ha te magad meg nem változtatod,
ha az ember a fáknak áldozik,
jobb, mintha elborítja mocsok.
A fák dereka egyenes marad,
gerincük soha nem görbülhet el,
az erdőre támadhat inda-had,
de lombjukban szabadság énekel.

2018. április 14., szombat

Tükörképek

Nézem, amint tükörben nézem magam,
és amint visszanéz rám a képem.
Látom, amint tükörből néz a képem,
nézi, hogy tükörben nézem magam.

Kívülről is látom azt a képet,
amint a magát néző tükörből visszanéz,
pedig mást nézni e világban nem nehéz,
hát nézhetne mást inkább, valami szépet.

És látom, amint nézem kettős magam,
és kettős magam nézi másikban a képet,
észre sem veszi, hogy kívülről nézem
őket, ez az észrevétel még hátra van.

2018. április 12., csütörtök

Szent tehén

Szürke tehén.
Ott áll az út közepén.
Nem menne odébb.
csak a szarván csillan a fény.

Tülköl a nép.
A dudára talán ellép,
elmegy odébb,
szabadon hagyja az út közepét.

A szent tehén
ott áll az út közepén.
Nem megy odébb a barom,
nincsen olyan hatalom,
hogy az úton tovamenjen a nép.

Enyhülés

Tavasz van újra; enyhül, és
a szájunk szélén árad már a sár.
Holnapra öl, nem kell a kés:
a sárba fúlva
lelkünk csak egy jobb halálra vár.

Emlék

Olykor egy emlék suhan át a szobán,
mint árnyék a falon,
mégis megenyhül kissé a levegő.
Aztán minden kivilágosodik,
metszővé, élessé válik,
mint halott ágakra dermedt jég
télen, kristálykemény fagyban.

2018. április 11., szerda

Négy haiku

Tavasz
avare-júgen

Olvad a jégcsap.
Napfény csillan rajta át.
Tünékeny ékszer.


Macskakő
vabi

A kemény kő is
elkopik macskakővé
vaskerék alatt.

Idő
vabi

A magas hegyek
homokká porlanak szét
madárcsőr alatt.

Elhagyatott
szabi

Roggyant a tető.
Megkopott a meszelés
a ház oldalán

Mindig másról írni

Én sosem arról írok, amiről kéne,
bár körülöttem egyre nő a sötét;
és életem úgy hull szét, mint kéve,
amelynek elszakították összefogó övét.

Én mindig csak mellé lövök a versben,
bár a ganaj már lassan a szájamig ér.
Ennyi elég lesz, hogy bárki megvessen,
akinek több kell, mint egy fix havibér.

Én sose voltam vállalkozó szellem.
Ha vállalkoztam, mindig a kudarcba fúlt.
De talán seggbe sohasem dugtam a nyelvem,
akkor sem, ha a jövő a múltba hullt.

Én sose leszek már koszorús költő,
és boldog ember sem leszek már sohasem.
Nincsen orkán versemben süvöltő,
és nem vagyok az, aki pár sort odaken.

Hogy nem hagytam már a picsába régen mindent,
ez felróható lesz talán bűnömül,
de nekem is lenne jogom vádolni Istent,
mert úgy tűnik, a nyomorúságnak örül.

Tárgyias verseket kellene most már írnom:
az ország asztala itt van, ott meg a trón.
Vajon hány évig kell még kibírnom,
hogy úgy bánnak velem, mintha én lennék a drón?

De sohasem arról írok, amiről kéne,
bár úgyis kevesen olvasnak verseket.
Csak azt írom, hogy széthullunk, mint a kéve,
kicsiben, nagyban, ha nincsen aki szeret.

Engedjük meg?

Engedjük meg a seggfejeknek,
akik a trágyában hemperegnek,
hogy beborítson bűzével szájuk?
Inkább átkom szálljon rájuk!

Engedjük meg a tolvajoknak,
akik éjjel és nappal is lopnak,
azt higgyék, mily nagy az eszük?
Inkább száradjon le a kezük!

Engedjünk minden mániásnak,
akik nekünk mély gödröt ásnak,
hogy hatalma legyen felettünk?
Inkább csapjuk le a fejük!

Engedjünk minden indulatnak,
amin mások jót mulatnak?
Most már hidegen mérlegeljünk!
Inkább védjük meg életünk!

2018. április 10., kedd

Évek óta

Már évek óta nem találkozunk.
Már évek óta elbeszélsz mellettem.
Aztán egyszer elhalálozunk,
és azt mondjuk: már régen eltemettem.

Már évek óta véget ért a lét.
Már évek óta monoton az élet.
Már évek óta nem nyújtom feléd
kezemet, és már soha sem kérlek.

Már évek óta bezárom magam
szobámba, és te is bezárod.
Az élet tőlünk régen messze van.
Talán te is csak halálom várod.

Nyomott napok

Sötétben indulnak még a napok,
de én egész nap sötétben vagyok.
Rajtam ül egy bikafejű barom,
mellkasom nyomja, bár nem akarom.

Szédül a fej,és zihál a tüdő,
nyögni sem tudom, hogy nincs levegő.
Pattan a szemgolyó az üregben,
e barom alatt már régen elvesztem.

Szinte nincs éjem, és nincsen napom,
hogy rám telepedett ez az Ős Barom.
Fejemről leeset az ékezet.
Elvesztem, ha senki sem nyújt kezet.

A császár dalnoka

Selyemzsinórt, ha küldet majd a császár,
előtted állhat a méregpohár.
A meghívót, ha jön, amire vártál,
a temetőbe kézbesítik már.

A Fórumon nemes lovak nyihognak,
a Tiberisen végigfut a láng.
Szamárordítás felel a lovaknak,
és mindegyikük a sakálra vár.

De csend! Az őrült most kórházban fekszik.
Az emelet végig lezárva már.
Az ápolónők fiatalok, szexik,
s a császár most egy új ruhára vár.

És új divat. Mily gyönyörű a császár!
De nézd! Milyen picinyke ott, alant!
A kacagást majd elfojtja a szájzár,
és nagyítja úgyis őt a lant.

Mondjátok a folyónak!

Miért mondotok mind jónak,
amikor nem szeret senki?
Mondjátok inkább folyónak,
hogy nem vizén fogtok menni!

Bár arra vinne hulláma,
amerre mennetek kéne,
kapaszkodtok kőbe, fába,
fohászkodtok fel az égre:

Uram, ne hagyd, hogy elvesszünk!
Sodra túl sebes vizednek!
Vele menni nem szeretünk,
s minket nem ezért fizettek.

Miért is mondasz hát jónak,
hogyha félelem az ára,
hogy ne engedj a folyónak,
és kapaszkodj kőbe, fába?

2018. április 9., hétfő

Mélyre merülhet most a magyar

Csak a szív, csak a szív észleli itt a lét feszülését.
Csupa gaz, csupa kóró: ez a honnak ős televénye.
Tagadás szele fúj: emberi semmi nincs a magyarban,
ez a hon libafos. Mélyre merülhet most a magyarság;
a gonosz hatalom szétveri ezt a nemzetet immár.

Veresen kel a Hold. Mind, aki ember, elmehet innen.

Nem lelem hazámat

Én keresem, s nem lelem
soha sem hazámat.
Gyötrelem a szívemen,
átlengi a bánat.

Hiába. Embertelen,
ami itt rád várhat.
Nincsen semmi rejtelem.
Sikolyra nyisd szádat!

Kőnek lenni

Kőnek lenni volna jó,
húsvörös gránitnak,
bár mállik, ha hull a hó,
majd virágok nyílnak.

A bazaltnak jobb talán.
Tömör, kemény szövete
mindegy, úton, vár falán,
kőfejtőben töret-e.

Egy színes kis kvarckavics
fényesre csiszolva
letisztult, szép formakincs.
Sétaúton szolga.

Láb hiába tapossa,
soha el nem ázik,
ha elkopik laposra,
víz színén kacsázik.

Dolomit. Egy szürke kő.
Mint a többi, néma.
Egy biztos: nem szószegő,
és nem lesz hiéna.

Repedések átszövik,
elpattan nyomásra,
meg nem hajlik, eltörik.
És nem számít másra.

Gyötrelem-szirmok

Szirmokat bont most a gyötrelem,
kristály-vörös, tüske-szirmokat.
Megérkezett hófehér telem,
mögöttem már a halál ugat.

Szájából fekete vér csorog,
elsötétedik a napvilág,
hosszú nyelve egy hegyes horog,
minden szívet darabokra vág.

Fekete vér a fehér havon,
feketesége is mérgező,
ha fehérre áradni hagyom.
Éles kés, úgy vág a levegő.

Mi ez? Milyen förtelem-csoda,
ami halált hoz élet helyett?
Kinek lesz a szív így vacsora?
Ki fogja így kinyújtott kezed?

Mi történne?

Amikor a kedves,
aki még fontosabb számodra, mint az élet,
azt mondja, belőled
a továbbiakban többé semmit sem kérek,
az élet egy redves,
mállott, korhadó, kis darab uszadékfánál
válik kevesebbé.
Mi is történne, ha most hirtelen felállnál,
hogy ne válhass ebbé?

Már megint menekülj

Most kell innen elmenekülni,
a Föld másik végére repülni.
Most ér véget itt az élet.
A holnaptól már nem is félek.

Most győzött a Gonosz fölöttünk,
most már mindegy, honnan jöttünk:
embertelenségbe visz útja,
mindenki csak az ő dalát fújja.

Nem marad, aki ellene állhat,
saját lelked sem marad várad:
agyakat mos és lelkeket piszkol,
az emberség messzire iszkol.

Kiveszett innen mind az okság,
annyira kell egy új zsarnokság.
Jaj, hogy atyád magyarnak nemzett!
Pokolba süllyed most a nemzet.

Kint sincs, bent sincs megváltás már,
hiába, hogy megbocsátanál.
Itt már tovább nincs mit tenni.
Elmenekülni, vagy halálba menni.

2018. április 8., vasárnap

Nem bont?

Vannak, akik tudnak,
és én semmit sem tudok.
vannak, akik eladják magukat,
hogyha szorul a hurok.


Nekem fejembe száll a bor,
nem leszek szellemes.
A lét számomra komor,
és nem kellemes.

Van, aki tótágast áll,
ha arra szükség van.
Más haza sem talál,
és mégis él boldogan.

Nekem csak pár verssorra futja,
az is sántít nagyon.
Mindenkinek más az útja.
Én folyton elhagyom.

Vajon te hogyan éled
meg az életed?
Forr-e, pezseg-e még a véred?
Van, aki szeret?

Vannak-e még álmaid?
Vagy múlttá vált mind, mondd!
Amit gondolsz, mind valid?
Életet el nem bont?


Nincs

Nincs megoldás bent se, kint se.
Dermesztő űr, ami árad.
A létnek sincsen semmi kincse,
sőt, magad sem lehetsz várad.

Összedől, ha építettél,
ha rombolsz, te dőlsz széjjel.
Ha meg nem fagyaszt egy kegyetlen tél,
hát szíved száll szerte a széllel.

Nincsen belül magyarázat,
és kívül sincsen semmi,
ami megindokolná a lázat,
s hogy miért kell semmibe menni,

de vihar gyűl a fekete égen,
és tudd, hogy nincsen bocsánat
a jelenre, és ami volt régen.
Sikoly ne hagyja el szádat!


2018. április 7., szombat

Remetedalok

Mint hideg mocsárban Napot az ázalag,
ölelésed kívántam. Mennyire vártalak:
Osztódását sejtem, hullámát a folyó,
vízi sivatagban partot érni hajó.

Évmilliók pora reám kövesedett,
hogy kibonts alóla, vártam kezeidet.
Szél formálta bucka miriád homokszeme
ahogy vár a szélre, vártam visszagyere.

Nem jöttél. Nem kellek. Mint egy meddő isten
üres életemet szétosztom a nincsben.
Fekete aszfaltba ragad le a lábam,
hogyha megindulnék. De már nem utánad.

Nincsen megvetendőbb, mint az únt szerető,
jelenléte, akár a poshadt levegő.
Tegnap tisztította még tüdődet által,
holnap a friss légtől elzárni nem átall.


Mint amikor

Mint amikor valahol kibicsaklott éllel
hullámzik veled szemben az enyhe széllel
a homályos légben tőled messze lebegve
szerető nőd rőt haja, amint kerevetre heveredve
párhuzamot képez a végső léttel
iszonyodván attól, amit maga mellett észlel
ebből az illúziókat elűző, csodamentes világból,
ahonnan úgy hiányzik a szerelem,
mint a sarokról az a régi virágbolt,
amelyben tüskétlen kaktuszt kapott tüstént,
akinek tűrhetetlenül halaszthatatlan dolga
várta, hogy ma tegye inkább rendbe, mint majd holnap,
mert másként meg nem szabadulhat ettől a gonosz világtól,
mint hogy a szerelem nélküli térből
olyan gólyalábakon kilábol,
amelyeken magasra emelkedetten lebeg azon világ fölött,
amelyből szerelem híján már minden emberség régen elköltözött;
úgy éli életét itt talán még néhány halandó,
aki lankadó buzgalommal próbálja erőn túl hinni és hirdetni is néha,
hogy ha a lét gyötrelmével telik is föl a véna,
de élni jó.


2018. április 6., péntek

Mondd, mi van veled?

Szervusz! Mondd, mi is van veled?
Tudd, hogy nélküled
én puszta anyag vagyok,
reggel, ha felébredek,
elmúltak bár a gonosz éjjelek,
s szívemben olykor szürke az ég,
de ha vélem, szíved enyém,
benne nyomot hagyok,
a Nap mégis fölragyog.

Szervusz! Mondd, mi van veled?
Ezer éve is volt talán.
Gondolatom egyre ott tévelyeg,
de nyugalomra többé nem talál.
Eszmélek, hogy elmúlt,
hogy nem jelen vagy, s jövő;
a múltnak poklába hullt,
és mégis: épp oly létező,
ami volt, vagy csak hittem talán,
mintha el sem telt volna a fél évtized.
Most mesélj! Mi van veled?

Wendell Berry: Érés

Ez a vers az Amerikai költők az ezredfordulón c. két nyelvű antológiában 2016.-ban megjelent. A kötetbe válogatta és fordította Bagi István, én azonban semmi módon nem használtam föl fordítását, még az értelmezéshez sem. Az alábbi magyar szövegverzióért kizárólag én vagyok felelős. Az angol a szöveget a http://famouspoetsandpoems.com/poets/wendell_berry/poems/137 wbecímről vettem, és fordításom teljes egészében eltér Bagi Istvánétól. Hitem szerint szöveghűbb is, mint az övé, azonban semmiképpen nem kívánom csökkenteni vele fordításának érdemét.

Minél tovább vagyunk együtt,
annál nagyobbra nő bennünk a halál.
Milyen sokan halottak már,
akiket ismertünk! Mi, akik fiatalok voltunk,
most a létezés árát számlálgatjuk.
És mégis, ahogyan egyre jobban
megismerjük a halottakat,
úgy válik bizalmas ismerősünkké a világ.
Mi, akik fiatalok voltunk,
és hozzá nem értő módon szerettünk,
mára meg is tanultuk egymást,
és legalább annyira összeházasodtunk
tetteinkkel,
mint szándékainkkal. Hajunk
megőszül érésünkkel,
s mintha valamiféle közelgő szél
hordaná szerte mindannak magját,
amit csak tudunk. Keserű volt
megtanulni, hogy úgy jutunk el a halálig,
amint a szerelemig eljutottunk,
keserű szemébe nézni a most-nak,
és megoldani, hogy a halálnak,
és mindannak, amit az számunkra hoz,
érkezését jól fogadjuk.De mindez
csak a felkészület5lennek keserű,
aki azért fohászkodik, hogy meg ne történjen
vele. De a rögösebb úton érkezvén
rangosabb fohászokhoz jutunk,
és megkapjuk az érettség édességét.
Mily édes is magunkra ismerni
a nagyvilágban!

Ripening by Wendell Berry
The longer we are together
the larger death grows around us.
How many we know by now
who are dead! We, who were young,
now count the cost of having been.
And yet as we know the dead
we grow familiar with the world.
We, who were young and loved each other
ignorantly, now come to know
each other in love, married
by what we have done, as much
as by what we intend. Our hair
turns white with our ripening
as though to fly away in some
coming wind, bearing the seed
of what we know. It was bitter to learn
that we come to death as we come
to love, bitter to face
the just and solving welcome
that death prepares. But that is bitter
only to the ignorant, who pray
it will not happen. Having come
the bitter way to better prayer, we have
the sweetness of ripening. How sweet
to know you by the signs of this world!


2018. április 5., csütörtök

Nemzeti tahóság

Mindig akad pár idióta,
hogy pofádba fújja a füstöt.
Nem is tudod, hogy mióta
lopja nemzeti ezüstöt.

Mindig akad néhány barom,
bárhova is utazol,
hogy ordítozik a bunkofonon,
mert nem hallja, ahogyan szól.

Mindig akad néhány tahó,
aki hiszi, hogy igaza van,
és az igazság arra való,
hogy te ne élj boldogan.

És ha ellent mondasz, bár igazságod
fényesen ragyog,
egy bunkóval már fejen is vágott:
"én erősebb vagyok."

Lehet, hogy másutt ugyanígy élnek
együtt az emberek,
mindenkit ellenségnek néznek,
mind frusztráltan remeg,

de ha az úton, boltban, vagy hivatalban
leordítják a fejem,
itthon vagyok, és még meg sem haltam,
ilyen a hazám nekem.

2018. április 4., szerda

Egyensúlyzavarban

Egyensúlyozom a kétségbeesés szakadékának peremén,
és nem tart meg a szerelem.
Régen véget ért már mindenféle te meg én,
csak a jeges űr rág szívemen.

Régen kiszáradtak már a tavaszi, csobogó csermelyek,
messzire szálltak az illatos-rózsaszín szavak;
az elme az alkonyi szürkeségben csak émelyeg,
a lélek varázsos csillogásából semmi nem maradt.

Csak rovom a rejtjeleket kusza sorokba,
hogy ritmusuk idézzen patakcsobogást,
vagy legalább a szürkületet űzze tőlem a pokolra,
bár tudom, létem már nem kínálhat érte cserébe semmi mást,
hát marad a billegő szédület azon a keskeny peremen,
jól tudván, a zuhanástól már csak az egyensúly-érzék menthet meg,
és nem a szerelem.

2018. április 3., kedd

Hajtott hajtó

Hajtó vagyok és a vad.
Vadász sosem voltam még.
Nincsen rács, mégsem vagyok szabad,
bár fölöttem kék az ég.

Virágot nyit a gyötrelem az ágon,
talán programozott ez a gödörbe-zuhanás.
Fenekét nem is, csak oldalait látom.
A dombra menjen hajtó valaki más!

Hogyan maradhatsz ember,
amikor a gyűlölet árad,
és már szeretni sem mersz,
csak hited marad a várad?

A bozóton túl, a réten
a vadászok puskával várnak.
Ha a vadból kifogynak éppen,
a hajtó is jó lesz trófeának.

Ennyi, nem több: szenvedek,
noha az életem igazán remek.
Félem, ami még belőle hátra van
boldogtalan.

Nem tartozol

Nem tartozol nekem már semmivel.
Kiürült belőlem mérged, úgy hiszem.
Van úgy, hogy már nem hiszel
múltban, jövőben, semmiben.

Ne beszéljen halálról, mondtad,
aki még nem halt meg sohasem.
az, aki az életnek még hont ad,
és tekint rá egy pár másik szem.

Lehet-e meghalni újra, meg újra?
Én azt hiszem, azt százszor is lehet,
csak az élet nehéz föld alá bújva,
ha elveszítetted, és nem leled szerelmedet.

Internet-versek


Homokba írom versemet:
a hálózat homokjába.
Amikor valaki majd eltemet,
nem éltem hiába.

A szavak még majd keringenek,
- elektronok vezetékeken -,
amíg össze nem omlanak a szerverek,
akkor végleg végem lesz nekem.

Csak homokba írom verseimet,
nem kőbe karcolom.
Akárki, aki maholnap kinevet,
csak tudja: életem harcolom!

Ennyi

Ennyi, nem több: szenvedek,
noha az életem remek.
Félem, ami még hátra van,
boldogtalan.

2018. április 2., hétfő

Félre ment

Hittem sok dalomban,
forradalomban.
Élhetnék szebben?
Még szerelemben?

Múlnak az évek,
elhagy a lélek,
ritka az álom.
A hajnalt várom.

Kívülről látnak
lassan már árnynak:
ott, ahol voltál,
holnap egy holt áll.

Előtted semmi
sincs hova menni.
Minek a hegyre
mászni csak egyre?

Mozdulni nehéz.
Ennyi az egész:
csak csendben lenni,
azután ennyi:

Gép előtt ülünk,
szőrös a fülünk,
csak hő a hasunk.
Semmit nem hatunk.

Föld műveletlen,
ember szeretetlen.
Hajtjuk a malmot.
Ekkora barmot!

Egy utca Budapesten

Van egy utca Budapesten,
lépcső van a végén.
Jártunk arra egyszer ketten.
Júlia és én.

Egy ház áll a felső sarkán.
Föntről nyílik a kapu.
Előtte sokat jártam aztán,
csak bemenni volt tabu.

Másodszor, hogy elkísértem,
be az alsó kapun ment.
Elköltöztetek? Így kérdtem.
Kinevetett.

Az a ház ma is sarokház.
Akkor még nem tudtam azt.
Azóta elmúlt a láz.
Értem pár tavaszt.

Egy kis utca Budapesten,
a Gellért hegy oldalán.
Még járok majd ott egy esten.
Talán.

Csak egy Jóska

Nézd, én csak egy Jóska vagyok.
Nincsen olyan nagy baj velem.
Azaz nem olyan kurva sok,
csak az egész szar életem.

Most reggel van, borotválkozok.
Nem szeretnek szakállasan.
Rendben, vannak szakállasok,
de én csak egy Jóska vagyok.

Pesten élek, nem Párizsban.
Ide kötnek bajok, gondok.
Ma csak egy pálinkát ittam,
mert én csak egy Jóska vagyok.

Világítok, villanykörte,
de csak, hogyha kikapcsolok.
Sosem nézek a tükörbe,
nézd: én csak egy Jóska vagyok.

Fordítva csinálok mindent.
elküldenek: szemem ragyog.
Nem teremtem meg az Istent,
hiszen én csak Jóska vagyok.

A szeretőm is elhagyott.
Úgy éreztem, minden ócska.
Ittam akkor rá egy nagyot,
én voltam a részeg Jóska.

Űrhajós nem lettem soha.
Írásaimból sem ragyog
megfejthetetlen, nagy csoda,
hisz' csak egy vén Jóska vagyok.

Két lábnyomom van a hóban.
csámpás, negyvenkettes nyomok.
Mennek. Megállnak, oszt jól van.
Jóska már csak holnap vagyok.

2018. április 1., vasárnap

Ha megüt, akit szeretsz

Ha az, akit szeretsz, az ütést adja,
gyomrod kifordul, és hányni kell,
mert hiába egész életnek kalandja.
e világra semmi sem készíthet fel.

Ha ütközik embertelenség, élet,
bevallom, a megoldást nem lelem.
Lehet, elhitették - s így gondolod - véled,
hogy jobb a félelem, de nem velem.

Ne hidd, nem félek, hazudnék, mondván.
De tudom, nem félelem a jövő;
jöhetnek hordák, gyilkosok, vagy orkán,
a gazból csak halál, ami kinő.

Hamis érdeket szolgál, bitangot,
érdekét látván, vagy tudatlanul,
aki a gaznak féltésből ad hangot.
A múltból ilyen kevés ember tanul?

És ha az, aki a váratlan ütést adja,
egy, akit ma is becsülsz, szeretsz,
hiába vagy már sok-sok gyermek atyja,
lassan itt az idő: halálba mehetsz.

Nikodémusz

Mint darab hús, úgy lógott ott a test
kifeszítve a két lator között.
Akár bánhatta a rettenetest:
a lélek belőle kiköltözött.

Isten fia, vagy az emberé volt?
Nikodémusznak mindegy is talán.
Tegnap ember, ma már anyag csak, holt.
Szellemét messze vitte a halál.

Univerzum minden egyes ember,
önálló, de nyílt, és egész világ,
csillagos ég, szerelem, meg tenger,
gonosz jóság, simítható hibák,
s aki ezzel szembe nézni nem mer,
nem érdemli, nőjön sírján virág.

Játszik a sötét

Játszik a sötétség vélünk,
démont röptet az éjben.
Eltagadja, hogy élünk,
hazudja: nyár van télen.

Épít a sötétség házat:
tornyokat rak a falakra.
Ránk hoz lidérces lázat,
félelmünket kacagja.

Nő a sötétség folyton,
s nincsen lámpa az éjben.
Félelmem versekbe fojtom,
hogy az ember megéljen.

Szikrázó összecsattanások

Már a lépés sem kell közénk,
a személy burkának kerülgetése;
szikrázva csattannak össze páncéljaink,
amikor súrlódva találkoznak útszűkületben.

Felvont felvonóhidak, kapurácsok,
vastüskékkel megtűzdelt árkok mögött
kietlen kőerődök cementfalai kacagják rátok -
ránk magányunkat keserűségünket:
íme, ez lettél, ember!

Már nem is játszik

Mezőn kerestem. Nem lelem.
A fák között, az erdőn
incselkedett velem.
Elbújt, elsuhant.
Köveket fordítottam föl,
alájuk néztem,
csak féreg-világot leltem ott.
Felhőket kutattam át az égen,
hideg volt a hegycsúcson, havazott.
Tengerek árkába alámerültem,
sötét barlangokban kutatta tekintetem.
Lábam lógatni világ szélére ültem,
hátha mellém telepszik,
és majd lógatja velem.

Mezőn kerestem ismét,
és dübörgő utcák során,
majd íróasztalok között.
Kérdeztem utána: hallottad hírét?
Hallottam - mondták - tőlünk elköltözött.
És azóta folyton-folyvást, egyre,
nincsen nappal számomra, éjjel,
mászom fel érte hegyre,
szállok mélybe,
keresem keserű szenvedéllyel,
de nincs sehol.

Már nem is játszik többé velem.

Támad, érzem

Támad a sötétség, érzem.
Mindent föltesz egy lapra.
Ha majd tőle elvérzem,
nem marad ember holnapra.

Elmémet koptatja egyre,
szívemet rágja folyton.
Nem várok tőle kegyre,
félelmem versekbe fojtom.

Magadba nem menekülhetsz,
ha a sötétség bentről árad,
de a Nap is éjre ülhet,
ha más ember lesz a várad.