már megint a téren áll.
Csak támaszkodik egy görbe boton,
és ordítva lamentál.
Valami falról üvölt, a szája habos,
szinte nem is vesz levegőt.
A délután szürke és lapos:
már mind nagyon utáljuk őt.
Miért nem hagyja végre abba?
Ami volt, már rég elmerült,
még belefullad a fehér nyálhabba,
ami a szája sarkára ült!
Az öreg csak ordít ott a téren,
és támaszkodik a boton.
Átfut rajtam: most úgy érzem,
valahol köt a beton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.