Egyensúlyozom a kétségbeesés szakadékának peremén,
és nem tart meg a szerelem.
Régen véget ért már mindenféle te meg én,
csak a jeges űr rág szívemen.
Régen kiszáradtak már a tavaszi, csobogó csermelyek,
messzire szálltak az illatos-rózsaszín szavak;
az elme az alkonyi szürkeségben csak émelyeg,
a lélek varázsos csillogásából semmi nem maradt.
Csak rovom a rejtjeleket kusza sorokba,
hogy ritmusuk idézzen patakcsobogást,
vagy legalább a szürkületet űzze tőlem a pokolra,
bár tudom, létem már nem kínálhat érte cserébe semmi mást,
hát marad a billegő szédület azon a keskeny peremen,
jól tudván, a zuhanástól már csak az egyensúly-érzék menthet meg,
és nem a szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.