Hajnali személy

Tompán fénylik a sín a hajnali ködben.
Nyikkan, zakkan, szusszan, döccenve megáll.
Nem túl későn, épp idejében jöttem,
mégis: hol van már az a hajdani nyár.

Vár a vonat. Még pár percig a csend.
Aztán indul a vég állomása felé.
Mi az, amit a lét nekem végül idecsent?
Hogyan állok majd ítélőszékem elé?

Indul a járat. Csupa szürke a lég még
odakint, túl az ablaknyi üvegen.
Ha nem tudnám, kel a Nap,félnék,
már eltemettek engem elevenen.

Tompán fénylik a sín az utolsó
peronon állva az ablakon át.
Nyugatra tart a vonat; én láthatom
ma a kelő Nap első fénysugarát.

Rankine-t olvasva

 Észveszejtően nyikorog a csuklós busz, a sárga kapaszkodó rudak billegnek szemed előtt, amint a mobil kezedben táncoló, világító téglalapjáról fölpillantasz; Claudia Rankine-t olvasol, aki éppen megállapítja, hogy fekete nő létére egészen kellemesen illatozik a blúza a buszon, amely - feltehetően - zörög vagy nyikorog, és a kapaszkodók szintén billegnek az ember (asszony - akkor huszon- éves, fekete nő) szemei előtt, amint felpillant mobiljából, vagy gondolataiból.
Ő fölteszi szemüvegét, ez különbözteti meg a többiektől, írja, te leveszed és zsebre teszed, mostanában könnyebben olvasol nélküle, egyébként is az elmúlt három hónap során kettőt már elveszítettél buszon billegve, ez a legrégebbi, utoljára három éve hordtad, mielőtt a barátod felesége nem csinált neked egy új multifokálisat. Gondosan hátra lapozott a katalógusban, innen válassz keretet, az utcáról beeső vendégeknek idáig nem lapozunk el, nekünk is élni kell valamiből, ezek az olcsó keretek. Azt hagytad el. Meg egy másikat.
Közben már átszálltál villamosra, az Oktogon metróállomásnál jársz, Claudia Rankine a buszon maradt, talán egy Greyhoundon utazik éppen, majd egyszer még talán megtudod, eláll-e az eső a busz ablakán kívül, amit az imént, szemüvegét feltéve konstatált - talán éppen New Yorkba tart egy felolvasásra, vagy Al Filreis invitálására Philadelphiába - bár oda nem utazik el, hiszen azokon a felolvasásokon mindenki élő youtube streamelésben és video konferenciákon vesz részt kiváltképp ebben a pandemikus helyzetben.
Ismét felpillantasz, mindjárt megérkezel, füledbe zeng "ha valaki ezt nem teszi meg, munkatársaink kizárják az utazásból", és amint a melletted beszélgető (fehér) nő mondja a másiknak, "az nem a harmadikon van, a másodikon", a következőnél leszállsz.
Bűzlik a levegő a maszk alatt, biztosan a gombás fertőzéstől -- biztos vagy benne, hogy egy maszktól kaptad még tavasszal, és azóta nem sikerült tőle megszabadulni - , megérkezvén le is veszed, lefújod kezeidet alkoholos fertőtlenítővel, bekapcsolod a gépet, és miközben a nap várható eseményeit veszed számba, délután végre eladod a huszonöt éve megvásárolt telket, amely már akkor sem kellett a családban senkinek, és amelyet egy évtizede próbálsz eladni, no magadat azért annyira meg nem törve ez ügyben, és még haza is kellene érni, hogy az egyik, a másikat időben ütő, online programod legalább egy részén részt tudj venni - magadnak tartoznál csak vele -, ismét Claudia történetét olvasva, a háttérben folyton ott zizeg a fejedben - szívedben (?) - egyfajta önvád: harmadszorra már elutasítottad, hogy segítsél, bár igaz, kerek-perec megírtad, az előző(ke)t nem kell megadni, de mégis elutasítottad, hiszen ez mégsem tartható a végtelenségig ismétlődően hatvanhármon felül így hét év után.

Te ezt honnan tudod?

Amikor apád egy együtt töltött este során
elfecsegte barátainak,
még nem volt dolga nővel anyádon kívül,
hangosan kiröhögték.
Miért? Mit gondolsz róla,
kérdezték tőle, azt hiszed,
ő mindig hűséges volt hozzád,
és csakis terád várt?

Te talán tudsz valamit,
amit még csak nem is sejthetek?
kérdezett vissza apád,
mire a hangzavar lassan csöndbe fordult,
mintha a tagadás zaja változott volna
a beismerés csödjévé.

Apádban akkor valami megpattanhatott.
Szívélyes, harsány kedélyessége,
szűkszavú szótlanságba,
nyílt, barátkozó természete
óvatos, ellenszenves visszahúzódásba fordult.
És ilyen maradt azután hamar bekövetkezett haláláig.

Anyád nem sokkal halála után követte.
Amennyire tudom,
soha nem beszéltek erről a dologról.

- És akkor te honnan tudsz mindezekről?

Vén vadász

Emlékszem arra a szarvasünőre.
Szeme rám villant, majd vissza, előre
tekintett ismét, és újra csak énrám.
Nem szólt, és én sem, csak álltam ott némán.

Valami varázslat tartotta torkom,
mire oldódott, már túl volt a bokron.
Visszanézve a fák közé beváltott,
le sem taposta ott a vadvirágot.

Mögötte ismét dörgött a forgalom.
Duda szólt, csikorgott, ó, mily borzalom!,
eltűnt. Nem nézett már vissza sem énrám.
Vénülő farkas, csak álltam a járdán.

Önarckép

 Mi vajon egy ember
legjobb önarcképe?
Áll a tükör előtt,
azt nézi, hogy ép-e?

Kívülről tekint rá,
mint látja fényképen,
kiszínezve talán?
Fekete-fehéren?

Visszatekint? Fejét
csavargatja hátra,
vajon elöl olyan,
amilyen a háta?

Homorú tükörben
áll feje tetején,
óriási szemmel
néz vissza rá az én?

Pózol divatbábként
ülve asztal mellett:
"lám, az én időmből
még erre is telett?"

Látja magát, amint
robotol és izzad?
Mindent félvállról vesz:
"engem, biz, nem izgat!"?

És kinek a legjobb?
Neki, magának, csak,
ki az akit ezzel
úgy gondolja, becsap?

Magát hitegeti,
vagy álorcát vesz fel?
Egy biztos: mindenkit
e képével tesztel.

Önarckép

Mi vajon egy ember
legjobb önarcképe?
Áll a tükör előtt,
azt nézi, hogy ép-e?

Kívülről tekint rá,
mint látja fényképen,
kiszínezve talán?
Fekete-fehéren?

Visszatekint? Fejét
csavargatja hátra,
vajon elöl olyan,
amilyen a háta?

Homorú tükörben
áll feje tetején,
óriási szemmel
néz vissza rá az én?

Pózol divatbábként
ülve asztal mellett:
"lám, az én időmből
még erre is telett?"

Látja magát, amint
robotol és izzad?
Mindent félvállról vesz:
"engem, biz, nem izgat!"?

És kinek a legjobb?
Neki, magának, csak,
ki az akit ezzel
úgy gondolja, becsap?

Magát hitegeti,
vagy álorcát vesz fel?
Egy biztos: mindenkit
e képével tesztel.

Fővám tér

Csiszolt diorit csillog a lábak alatt.

Néhány ember azonos irányba halad

mozaikkal borított oszlopok között.

Mindegyikük közepesen jól öltözött.

Arcuk sápadtan fehérlik a szórt fényben,

hajnali virág. Még kábán, de már ébren.

Nincsen vér, kötszer, és sípolás vagy lárma.

Csend. Az örökkévalóság csendje már ma.

Alvilág-lejárat jobbra, rögtön szinte

(és két lépcső nyílik vissza utca szintre).

A kövön fénylik a mennyezeti neon.

Mint a látványterv egy tervezőasztalon.

Csipkefüggöny mögül az ágra

Ha én
a gépi csipke függöny mögül
kinézek az ablak előtti bokorra,
amelynek ága a szélben bólogat,
majd William Carlost veszem kezembe,
ki mondaná, hogy látott még
egy ilyen boldogtalan-boldogat?

Habár a keskeny szoba vége
kora délután sötétedik,
a lámpát fölkapcsolom, és égve
is hagyhatom akár a késő éjjelig.

Zene, betűk és a szellem
árasztja el, hogy szinte zsong fejem.
Mit érdekel, mi mérget lenyeltem,
és kit érdekel, ha néha vétkezem?

Ha én
gépi csipke függönyöm mögül
a bokron túli útra néha kibámulok,
a levél az ágon, ablakom alatt örül:
látom őt, ránéztem.
Bár néha érzem,
de messze még, hogy elmúlok.

Azt mondtad, azt mondtam

Azt mondtad, Jóska,
én azt mondtam, Te:
ha nem mondom neved,
nem lesz semmi baj.

Mire ezt hittem,
már régen baj volt,
Te-vel volt tele
levél és szél.

Nevedet mondtam,
azt mondtad, Te.
Aztán sötét
lett a nappal.

Nem mondtad, hogy Jóska,
nem mondtad, Te
Nem mondtam semmit,
hisz' nem volt szabad.

Mondtad, hogy Jóska,
nem mondtam, Te,
azt mondtad,
hogy nem bántottalak.

Azt mondod, Jóska,
néha meg te,
válaszolok.
ha kérdezel.

Nevedet mondom,
de csak magamban,
senki se hallja,
még Te sem.

200.06.03. 17:30

Gomba

Hallucinációt, hányást, halált
okozhat, ha megeszi valaki,
amit avarban bóklászva talált;
a szakértőhöz el úgysem viszi,
saját szakértelme sincsen neki,
de a gombapörköltért meg rajong.
Az erdőn bóklászva folyton csapong
a képzelet, ismeret sincs, helyi.

Ki is mondja, hogy gombát ne egyél?
Az élet úgyis veszélyes üzem,
előbb-utóbb eljön érted a tél,
a sarokról már jegesen üzen.
Gombát keress, míg a hó nem lepi!
Magad mérgezni olyan emberi.

Hová ragad el a szél?

I.

Meredek sziklafalon szökellek,
mint hegyi kecske,
úttalan úton járva,
halálos biztonsággal ugrálva kőről-kőre,
patával tapogatva
a számomra egyetlenné vált,
lehetséges utat.
Vonz a magasság,
és félem a mélységet,
ha lezuhannék,
hogy halálomat leljem
az alanti kemény köveken.
Izgalomtól pezseg vérem,
minden ízemben érzem,
élek,
mindegy,
mi lesz a vége az útnak.

II.

Sűrű, sötét erdőben járok
bolyongva-tévelyegve.
Kénköves miazmát lélegez testem,
koporsóban,
elföldelve fekszem,
mint élő halottak valami filmben,
tántorgok céltalan.
A magassági mámor elmúlt,
messze van,
a sötétség mélyül, és végtelen.
Nem lesz feltámadás.
A sötétben csak égő vörös
lávaszem derengése mutat utat;
egyre mélyebbre vezet.
Tövis szaggatja, farkas mardossa
szívemet, amelynek páncélja régen elkopott,
nem védi már szeretet
semmi.
Mégis tovább,
talán az örök halálba
kell folyton csak menni.

III.

Hegyi patakhoz hasalok,
mint szarvas, hogyha szomjas.
Futhat délre, vagy északra akár
csillámló köveken szökellve,
mit sem számít. Szomjamat,
amely szükségletem jelzi,
bár oltja a víz,
de nem található meg benne
a másik,
ugyanilyen kínzó szükségletre gyógyír;
szomjazom rá,
mint szarvas,
amelyet famardosó farkasok űznek
tüskebokrokon keresztül,
a hegyi patak vízére.

IV.

Homokos-köves,
puszta tájon járok,
amely régen elmúlt kataklizmák nyomát viseli.
Út nincsen rajta, kitaposott,
élő lélekre nem találok,
az ég acélszürke,
hallgatag és isteni.
Milyen csapás tarolta le e tájat,
miféle pusztító, emberi átok, isteni ige?
Miért, hogy üressége a szívben így fájhat,
és vajon valaha még feltelhet-e?
Lépteimre a levegőbe szürke por repül,
hátam mögött lábnyomomba ül.

Két évesen

Miértezés most élete,
nem bébiétel étele.
Megáll az árnyékok előtt,
és cipőjéből már kinőtt,
pedig csak tegnap vette fel.
Ha kérdezed, már megfelel,
de visszakérdez, hogy miért,
s nem hagyja el a istenért.

Hogy elrohannak a fák!

Hogy szaladnak messze a fák előlem,
mintha lábuk volna! A nagy sietség
arra ébreszt, hogy hiba lenne bennem,
fákat ijesztő.

Táncoló fát én csak az éji fényben
láttam eddig, mintha egy álom égne,
forgolódván éjjeli szenvedésben,
bent, a fejemben.

S most a fák mind messzire elrohannak,
hogyha látnak jönni a parkba reggel,
mintha fejszét fogna a két kezem, vagy
bősz tüzem égne.

Kigaliba ment

A szerelmem Kigaliba ment
a holtak menete élén.
A szerelmem elment Kigaliba.
Láttam menetelni a CNN-en, a tévén,
hogyan gyalogolt utána a halottak hada.

A szerelmem Kigaliba ment a holtak menete élén.
A szerelmem elment, engem itt hagyott.
A szerelmem soha nem volt túl bátor, sem félénk.
Ő holtakat vezet, Kigaliba, és én élő vagyok.

A szerelmem nem jön vissza élve;
senki sem jött haza még Kigaliból.
Tudomásul veszem. Nem sírva, nem félve
nézem majd a CNN-t, amikor majd a holtakról szól.

Mi lenne fontosabb?

Legszívesebben arról írnál,
amire nem akarsz emlékezni,
mert úgy vagy vele, mint a róka,
amely csapóvasba lépett,
és hogy ott ne vesszen,
hát lerágta a lábát,
és bár régen begyógyulhatott volna a seb,
de ő állandóan körbenyalogatja,
talán, hogy a hiányt tegye elviselhetőbbé,
ezért aztán újra-meg újra vérezni kezd,
és ő szinte perverz élvezetét is leli
a felszakadt seb sajgásában.

És úgy is vagy vele,
mint aki egy hegycsúcson áll,
magasan a felhők fölött,
az ég hihetetlenül kék színű,
de az élesen metsző levegőn át
még a csillagok is látszanak,
bár a Nap fent van,
a háta mögül süt,
megvilágítja a felhők tetejét,
amitől gomolygó, fehér sörhabjuk
pirosassá válik,
és egy felhőablakon át
megvilágít egy darab Földet is,
rajta egyszerre látni
a szántóföldek vetéstábláit,
az erdőket,
a szakaszonként nyílegyenes vasutakat
és utakat a vizek ezüstösen csillanó foltjai között,
a gyárakkal övezett városokat,
amelyek utcáin millió apró hangya-
ember nyüzsög, miniatűr
autók rohangálnak, vagy araszolnak,
és élesen látszik egy ház,
amelyet megvilágít a legfényesebb fénypászma
az egyik faluszéli út erdőn átvezető szakaszán,
amelyet télen szinte járhatatlanná tesz a hó,
és a ház körül az irtás-szerű csemete kert,
amely az útról csak alig-alig látható,
és a ház ablakára is rálátni, pedig
az észak felé néz, az irtás felé,
neki meg ferdén, a háta mögül süt a Nap.

És úgy is vagy ezzel a képpel,
mint a perzsa miniatűr festők,
akik az egész földi világot megpróbálták
belefesteni abba a pár négyzetcentiméternyi
képbe, amelynek a könyvben helye jutott
a sokkal súlyosabb és veretesebb szöveg között.

Pedig mi lenne más fontosabb,
mint a szív legmélyebb üregeibe
a fondor magány mellé elrejtett
egész világ?

Fogás. Fokozatok

0.

Fürednél a halászok
egy furcsa teremtményt fogtak ki
a múlt éjjel a Balatonból;

hálójukban a keszegen
és egy-két talán éppen azokra
vadászó balinon kívül

egy gyermekalkarnyi
nagyságú sellő is vergődött,
és vékony hangon valami

ismeretlen nyelven
folyamatosan kiabált, amint
a hálót a víz fölé emelték.

A sellő-lányka tizen-éveinek
elején járó, gyengén fejlett kamasznak
tűnt, csípőjétől halfarokkal.

1.

A három megilletődött halász
leesett állal bámulta a teremtményt,
aztán a legidősebb, Kovács János,
gyengéden kiszabadította a lánykát a hálóból,
és óvatosan a vízbe engedte, ahol az
mielőtt egy csobbanással eltűnt volna,
bal karjával még visszaintegetett.

2.

A három halász egy percig hallgatta
a teremtmény sípoló kiabálását,
majd Kovács János halfarkánál fogva megragadta,
és fejét párszor az e célra szolgáló
tuskóhoz csapta, majd az elernyedt
tetemet a bárka gyomrába dobta
az előző merítéssel fogott halak közé.
A kirakodásnál már bárhogy keresték,
nem találták a tetemet.

3.

A három halász egy darabig elképedve bámulta
a sellő lánykát, majd a Kovács József,
a brigád legfiatalabb tagja egy esőkabátot dobott rá.
Az így betakart lényt a hajó fedélzetének
szélére fektették, majd a háló
kiürítése után visszatértek a kikötőbe.
Kovács János még a hajóról értesítette
a mentőszolgálatot,
így a kikötésük után nem sokkal
rendőrségi kísérettel megérkezett mentő
elvitte a sellő lányt.

Amint hollétéről és állapotáról információnk lesz,
tudatjuk olvasóinkkal.

Bűnök kanyonja

Több különböző eredendő bűnnel élünk;
mint ködös fjord, fenyvesekkel övezetten,
úgy kanyarog velünk a sorsunk;
amin hajózunk majdnem elveszetten.
Egy kanyar, és a vízesés
robaja szinte mámorító,
magával visz, elragad a repülés,
és a völgy vize már nem a sima tó.

Ott egy fatörzs úszik rajta.
Ága-boga szerteágazó
a víz alatt. Sima tükör a felszín most,
nem látsz át rajta. Bárhogy ügyelsz,
léket kaphat a hajó.

A fekete fenyők hol komoran,
hol biztatón rád tekintenek;
a hegyoldal meredek, és az orom
szinte már megkarcolja a sötét eget.
Köd ül a völgyön. Moréna halom
akadályoz most váratlanul.
A visszhangzik hangod
a hegyoldalon. A tapasztalatokból
csak kevés hajós tanul.
Itt egy forrás fakad, vize csábító.
A szirteken zubog alá.
Megkóstolod? Mámorítóan
üdít. De nem hordozza magában a halált?
Ott folyik a bűn a vízben,
a levegő is tele van vele,
hiába tartod magad távol tőle több ízben.
A halál az ember élete.

Mint szirének csábos éneke
kísér a szellő-susogás,
majd orkán támad, és repülsz vele,
hiszed, már nem is kell többé más,
csak a szenvedély, amely magával ragad,
és ha elszáll váratlanul,
elapad a víz alattad,
hajód a pokol mélyére szállva sárba ragad,
hiába eveznél vadul,
többé, úgy látszik, már nem szabadul.

Aztán kisüt a Nap.
Mily csoda! Oly ritkán hatol át fénye
a komorló fellegeken!
Féled, gyorsan elszáll a pillanat,
amikor minden jól halad,
és hajód a szélcsendben is
simán száguld veled.

A falnak.
Egy csattanás, árboc, evező
szilánkra tört.
Segítség sehol, semmi más
nincs, csak a kőfal, amely már meggyötört.
Szirénének volt a szélcsend,
vagy talán
maga az élet kacagott
rád pár pillanaton át,
amíg a felhőkön keresztül
újra láttad ragyogni a Napot?

Több különböző bűnnel élünk.
Eredendők vagy az úton szedtük fel?
Sokszor, nem bűn ez, így remélünk.
Napsugár süt reánk? Tornádóba visz az élet?
Senki nem felel.

Pest

Láttad-e még Füttyös Gyurit
csapkodni a rácsot,
Kovács Pistát kora reggel
gyúrni a kalácsot?

Jártál-e a Hétlépcsősben
már egy péntek este,
ahol Hugyos Józsi Marcsát
a sarokból leste?

Mentél végig a nyóckeren
szombat, késő éjjel?
Kínált-e meg Zsebes Juli
pálinkával, kéjjel?

Lapultál-e a töltésen
gyorsvonatot várva,
a Hét Fában volt-e szíved
keservesen árva?

Emlékszel-e még a fákra
a Városligetben?
Nem te vésted rá egy ágra:
itt volt, hogy szerettem?

Átvágás

Rothadó avar- és ürülék szag,
egyenetlen, rég lerakott járdakövek.
Lábad elé nézz, meg ne botolj!
Keskeny az ösvény itt, behajlanak ágak
arcba csapók, karodat karmolják vérig.
Húsz perccel rövidebb, mint körbe, de
árok szeli ketté az út közepét;
széles, mély, keskeny a palló rajta;
sohasem épült meg hídja.
Billen a deszka a talpad alatt,
le ne fordulj róla a mélybe!
Öt lépés az egész, most vagy a közepén.
 Azután még öt percnyi az út
a célig.

Tárcsere a toronyban

Kikapta a szél, hogy a fűre esett,
a kordonon túl, azt a levelet,
és most görgeti egyre a patak felé.
Kapálózik, sikít. Csak úgy zeng belé,
minden, hogy bújna a kordon alatt,
mert számára már semmi sem maradt,
csak az az írás, az az egy csoda,
de fogják karját, nem mehet oda
apja, anyja, rémült testvérei:
túllép a kordonon, vége neki,
mert nincs ember, hogy kihozza onnan,
akinek szíve mellében dobban,
és senkit nem vár meg az utolsó járat.

A toronyban most cserélnek tárat.