I.
Meredek sziklafalon szökellek,
mint hegyi kecske,
úttalan úton járva,
halálos biztonsággal ugrálva kőről-kőre,
patával tapogatva
a számomra egyetlenné vált,
lehetséges utat.
Vonz a magasság,
és félem a mélységet,
ha lezuhannék,
hogy halálomat leljem
az alanti kemény köveken.
Izgalomtól pezseg vérem,
minden ízemben érzem,
élek,
mindegy,
mi lesz a vége az útnak.
II.
Sűrű, sötét erdőben járok
bolyongva-tévelyegve.
Kénköves miazmát lélegez testem,
koporsóban,
elföldelve fekszem,
mint élő halottak valami filmben,
tántorgok céltalan.
A magassági mámor elmúlt,
messze van,
a sötétség mélyül, és végtelen.
Nem lesz feltámadás.
A sötétben csak égő vörös
lávaszem derengése mutat utat;
egyre mélyebbre vezet.
Tövis szaggatja, farkas mardossa
szívemet, amelynek páncélja régen elkopott,
nem védi már szeretet
semmi.
Mégis tovább,
talán az örök halálba
kell folyton csak menni.
III.
Hegyi patakhoz hasalok,
mint szarvas, hogyha szomjas.
Futhat délre, vagy északra akár
csillámló köveken szökellve,
mit sem számít. Szomjamat,
amely szükségletem jelzi,
bár oltja a víz,
de nem található meg benne
a másik,
ugyanilyen kínzó szükségletre gyógyír;
szomjazom rá,
mint szarvas,
amelyet famardosó farkasok űznek
tüskebokrokon keresztül,
a hegyi patak vízére.
IV.
Homokos-köves,
puszta tájon járok,
amely régen elmúlt kataklizmák nyomát viseli.
Út nincsen rajta, kitaposott,
élő lélekre nem találok,
az ég acélszürke,
hallgatag és isteni.
Milyen csapás tarolta le e tájat,
miféle pusztító, emberi átok, isteni ige?
Miért, hogy üressége a szívben így fájhat,
és vajon valaha még feltelhet-e?
Lépteimre a levegőbe szürke por repül,
hátam mögött lábnyomomba ül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.