Tudja, egyedül vagyok. Ritkán látom
a fiamat is, vagy a lányaimat;
folyton csak azt hallgatom, hogy az ágon
az ablak előtt a madár kit sirat.
Mert sirat valakit, bár az nem divat,
de ki tudja, hogy a madaraknál ott
a levegőben néha kit is itat
könnyel a szem, ha huzatban megfázott?
Ez is úgy jön ide most már naponta,
mintha hazajárna; ül, bekukucskál
az ablakon keresztül a szobámba,
és mintha köszönne is, úgy cserren rám;
látom, öregember, megvan még a fán
az ág. De ide ne süssön a lámpa!
"A közepes emberek közepes pillanatainak közepes leírása nem irodalom."
Vörös István
Repedt az aszfalt. Tétován
szandál pár ballag rajta Budán.
Megáll. Egy hangya elszalad.
Álmot cipel? Vagy magvakat?
A szandál sarka már megkopott.
Gazdáját fixálja egy kokott.
Elfordul. Bizniszt nem remél:
ez a pasas semmit sem ér.
Kapar a torka, hát köhög,
egy strici hangosan felröhög:
ott megy egy trottyos, vén faszi.
Beszarás, olyan igazi!
A villamos sárgán beüget.
Az ég acélkék és süket,
üres, mint raktár, ha elhagyott,
bár álmokkal telve volt. Elfogyott.
A sárga odébb megint megáll.
A két szandál indulásra vár.
Egy ajtó integet felé,
teraszon padok ácsolva elé.
Belép. Tétován becsoszog.
Itt sem várják az angyalok:
ismeretlen a társaság,
de a korsóban hűvös a sárgaság.
Repedt az aszfalt talpa alatt,
az ég izzó acél maradt.
A sörhab eloszlik. Igen hamar.
A garatba megint gyomorsav mar.
- Talán ha volna kedves kissé félreállni!
- Jöhet ma bármi, de maradok.
- Szeretném önt végre a saját lábán állni látni:
ha itt marad, a fűbe harapok,
Uram! A lába. A lábamon van.
Nem jó helyen, én úgy hiszem.
- Oppardon! Hölgyem, ezer bocsánat!
Majd megfogom és fölveszem.
Látja, így megy ez. Az egyik kézben lábbal.
A másikban, ha lenne itt, a kapaszkodó.
- Az ember ez úton jobban árnyal.
- Elesni? Itt nem lehet. Na jó!
Talán ha helyet cserélnénk...
Mankó, műláb... nehéz lett volna
felmászni, hát feldobtak ide.
- Udvariasak, fessek, erősek voltak.
Én azt hiszem, nem tart már soká utunk.
- Remélem, hölgyem, kissé kényelmesebb.
- Tudja, kíváncsivá tesz, hová jutunk.
Csak ne csaholt volna indulásnál annyi eb!
Tudja, félek a kutyáktól.
Ön hogy van velük? Jóban, uram?
- A lábam... engem a futásban gátol,
hát sokszor vitt agárfuttatásra utam.
- Ne mondja! Sosem láttam még!
De ez a szag... szinte túl erős.
És a kis ablakon: milyen komor az ég!
Itt már a táj sem ismerős.
Nincs szalmazsák sem, csak mocsok.
És már a kübli is teli.
Vajon mosdani mikor fogok?
A fürdőjük, mondják, isteni.
Fehérlő csendben
légy zümmög, amint röpköd
faltól ablakig.
Most elhallgatott. Leszállt.
Sötét folt fehéren.
Júlia volt az iskola szépe.
Na, nála se láttam még szebb lányt.
Ha ránéztél, mintha az égre,
a Napra, a szemed szikrát hányt.
Ott van az arca a tabló képen,
egy bélyeg a könyvben az évfolyamán.
Apró, pixeles, bár még éppen
kivehető szája, szeme talán.
Júlia volt az iskola szépe,
de szépségével se volt nagyra ő.
Milyen lett élete? Megtört? Ép-e?
Mit hozott rá az elmúlt jövő?
Habár "napokra elfeledtelek"*,
ki mégsem mondhatom, hogy vége.
Nyarak nem lesznek már. Kemény telek
hoznak szürke felleget az égre.
Amikor reggelente fölkelek,
ha kérdem "elfelejtselek?", "még ne",
válaszom: álmom még bennem rezeg,
amíg rá nem eszmélek a létre.
Télre tél jöhet csak évek óta,
a tavasz múlt. Mily gyorsan elfagyott!
Oly sokszor szól ugyanarról nóta!
A boldogság, ami volt, elhagyott.
S habár "napokra elfeledtelek",
te maradsz. Hulljanak a levelek!
*Pilinszky János
Volt egy percem a mai zűrzavarban,
s kezembe vettem Kosztolányit én.
Közben mindent majdnem összekavartam,
amíg olvastam tőle könnyedén.
Akác lilult a ház előtt az úton,
alatta voltak játszótársaim,
nevetésüket soha meg nem únom.
Elidőznek még rajtuk álmaim.
Áll még a ginko a Kun Béla téren?
Két karéjú levele rég lehullt?
Alatta jártam. Az volt nagyon régen.
Fejemben itt van, de az már a múlt.
És nem állnak már fák a Bartók úton.
Az Üllőin is nagy a forgalom.
De lábaim még nem is nagyon húzom,
s amit megélek, még nem borzalom.
Össze-vissza egyre csapong az elme
a csengetés hangfüggönye mögött.
Mind elhagyott az életnek szerelme.
Más is az, vagy csak én vagyok lökött?
Volt egy percem ma reggel, a homályban.
Az óra jár, hát elszállt az hamar.
A csengő zúgás most egyetlen társam,
de lassan szinte már nem is zavar.
Mint zombi-sujtott terület, olyan a város.
Vagy atomcsapás utáni nukleáris télben.
Az utcára kimenni határozottan káros.
Legjobban az szenved, aki vétlen.
Bezárva négy fal közé, a hír, amit a propaganda
harsog, azon túl csak a végtelen semmi.
Fénylik a fagy baltája, az égből hull a dara,
de még nem kell erdőbe tüzelőért menni.
Elszabadult. Kísérleti lehetett talán
egy háborús, biológiai fegyver,
vagy denevér hús? És nem állt a piac falán,
"Isten bottal téged sohasem ver."
A lélek bent, mint kint a táj is,
kiaszott, fehér, puszta hamusivatag.
Csak dolgát teszi az ember, ha fáj is,
hogy hátán fát a semmi hasogat.
Az égen fagyott madarak szállnak,
szürkeségéből hideg hódara szitál.
A fák felkopaszodtak, rég vége a nyárnak.
Az ember vacokra húzódik és kivár.
Mókus futott egy faágon végig,
és átugrott a két fa között.
Az én hitem nem nyúlt fel az égig,
s a Föld a Holddal összeütközött.
Évmilliók peregtek felettem.
Nem volt fény, csak végtelen homály,
ami volt, az életet feledtem,
s éltem, mint aki halálra vár.
De ág nyúlik fejünk fölé néha,
s olykor azon mókus szalad át,
és a szív meg, akármilyen béna,
újra éli a lét mámorát.
Öszvér vagyok. A hangom átmenet
a nyerítés és ordítás között.
Efféle lény csak azóta lehet,
hogy a Pokol a Földre költözött.
Az égi ló és a pokolbéli ördög
nemzett, hogy makacs lettem és erős.
Ha hátamon bazalt követ törtök,
sem megyek, ha nyaggatsz. Nem ismerős?
Butának mondanak, pedig megvan
két fülem között a magam esze.
Az öszvér lassú. Sohasem rohan,
ütöd, vagy enni adsz neki: nesze.
Lassú vagyok, de igaz. Nem hiszem,
a hazug szavát, mondja bár vadul,
de hátamon Istent is elviszem,
ha még egyszer ekképpen alakul.
(Charles Wright: Cake walk)
Mindig maradnak nem látható dolgok,
amelyek után vágyakozni lehet.
Ahogyan egy csóka röppen fel a faágról,
vagy mókus szalad fel a ferde fatörzsön,
hogy egy szökkenéssel
a szomszéd fa ágvillájában teremjen
a levegőben lompos farkával irányítva magát,
vagy amint a novemberi napfény vonja aranyba
a fák alatt barnuló avart
és a fák-bokrok felkopaszodó,
lassan a hosszú, hideg, fagyos télre készülő ágain
még a nyárból ott maradt leveleket,
úgy üt meg bennünket a vágyódás
valami nyomtalanul elmúlt,
és vissza soha többé nem térő
lehetőség után
a boldogságra,
amelyről nem tudjuk,
mi is lehetett volna,
mennyivel is lett volna más vele életünk,
csak azt tudjuk, érezzük
abszolút bizonyossággal,
hogy elmúlt,
és többé vissza sem térhet már.
Ősz fejem körül az éji lepkék
csaponganak oly rendületlenül,
névjegyüket nálam, hogy letennék,
ha a fáradt idő az éjre ül,
s hiába is kergetném el őket,
egy rebben el, a többi visszaszáll;
csak nem tudok szabadulni tőled.
Pedig olyan rövid volt az a nyár.
S a lepkék csak egyre-másra jönnek,
ha fény világol, vagy hogyha sötét
önti el a fényt. Mi baja önnek?
kérdik, miért nem issza már sörét?
Talán, mert a lepkék visszaszállnak,
míg csak helye lesz arcomon szakállnak.
Amikor apád egy együtt töltött este során
elfecsegte barátainak,
még nem volt dolga nővel anyádon kívül,
hangosan kiröhögték.
Miért? Mit gondolsz róla,
kérdezték tőle, azt hiszed,
ő mindig hűséges volt hozzád,
és csakis terád várt?
Te talán tudsz valamit,
amit még csak nem is sejthetek?
kérdezett vissza apád,
mire a hangzavar lassan csöndbe fordult,
mintha a tagadás zaja változott volna
a beismerés csödjévé.
Apádban akkor valami megpattanhatott.
Szívélyes, harsány kedélyessége,
szűkszavú szótlanságba,
nyílt, barátkozó természete
óvatos, ellenszenves visszahúzódásba fordult.
És ilyen maradt azután hamar bekövetkezett haláláig.
Anyád nem sokkal halála után követte.
Amennyire tudom,
soha nem beszéltek erről a dologról.
- És akkor te honnan tudsz mindezekről?
Egy óra tájt
madár dalára riadtam.
Ösztöne ment tévútra vajon,
vagy csak álmában énekelt?
És ha álom,
boldog volt,
vagy rettenet?
Emlékszem arra a szarvasünőre.
Szeme rám villant, majd vissza, előre
tekintett ismét, és újra csak énrám.
Nem szólt, és én sem, csak álltam ott némán.
Valami varázslat tartotta torkom,
mire oldódott, már túl volt a bokron.
Visszanézve a fák közé beváltott,
le sem taposta ott a vadvirágot.
Mögötte ismét dörgött a forgalom.
Duda szólt, csikorgott, ó, mily borzalom!,
eltűnt. Nem nézett már vissza sem énrám.
Vénülő farkas, csak álltam a járdán.
Szeresd a gyors nyerést, az árleszállítást!
Vegyél csak készételt a boltban!
Rettegj, ha rád köszön egy ismeretlen,
féld a halált! Légy átlátható, mint ablak!
Jövőd belátható és tervezett legyen!
Elmédet őrizze változatlanul egy adathordozó
titkos fiókba zárva!
Szólnak majd, ha vásárolni kell.
És szólnak majd, ha halni kell más profitjáért.
No, nem, barátom!
Talán, ha minden nap olyat teszel,
ami nem előre látható,
ami nem tervezett, számolható,
talán, ha ingyen dolgozol majd néhanap,
talán, ha önzetlenül segítesz másokat,
szeretsz, akkor is, ha reménytelen,
megtöröd a merev szabályrendszereket,
és elhiszed, hogy lehetsz szabad,
figyelmen kívül hagyva, mit nem szabad,
ha másnak más a jó, megengeded,
aki korlátozna másokat, azt megveted,
talán majd akkor élhetünk,
talán majd akkor lesz szabad életünk.
Ültess diófát!
Nem neked. Termést nem láthat róla,
talán csak gyermeked
vagy másnak gyermeke, ha magadnak nincs,
lehet számodra az a kincs.
Ne légy olcsó! Ne dobd oda magad,
ne hagyd a sárba verni összes álmodat,
de ami kell, azt ingyen add
még akkor is, ha neked kevés marad!
Heverj a fűben, amíg este lesz,
rágj fűszálat közben, nézd a kék eget,
mint fordul sötétre, s ha ezernyi csillag ég,
az mind reád vár. Tiéd a messzeség!
Ha rossz úton jársz, abból elég.
Mindig van változás, amíg csak ég az ég,
Mindig lesz új nap, s ha súlya nyom,
majd megpihensz, barátom, a vállamon.
