Közös a bűn

(Nagy László nyomán)

Nem segítettél, gyönyörűm,
hogy kialakuljon rendem.
Rajtam Isten nem könyörül,
nincsen már hova mennem.

Nem segítettél, gyönyörűm,
hogy énekem zengene szebben.
Nem lettél gyémántköszörűm.
Én vagyok bűnös ebben?

Nem segítettem, gyönyörűm,
szívem most beleretten:
köztünk jéghideg űr tömörül.
Tükrömet elvesztettem.

Ki?

Élted amikor éjbe merül,
ki emel föléd sátrat?
Bordád közt, ha a szél hegedül,
┌ki simít el önvádat? ┐
└ki ejti el a vádat?    ┘

Kinek a létét fogja karod
pajzzsal megvédeni?
Minek az értelmét akarod
ésszel felfejteni?

Hogyha az éjen a szél rohan át,
és jövőd semmivé lett,
┌ki csitítja a szív rohamát  ┐
└ki hallgatja meg az imád,┘
ha véget ér az élet?

Feladom

Feladom.
Nincs szükségem erre,
hogy sértett költőcskék
tegyenek folyton helyre.
Elmegyek.
Eltávozom innen,
hiszen azt sem tudom,
ide minek jöttem.
Sértetten?
Nem, hiszen belátom,
nem lesz minden költő
úgysem a barátom.

Hiúság?
Érdekli a fenét,
hogy más költők hogyan
rántanak be epét.
Feladom,
hisz' olyan értelmetlen;
felesleges idő,
amit belefektettem.

Feladni?
Adja fel a fene!
Nem ez volt a célja.
Ezért vágtam bele?
Feladni?
Majd, ha minden befagyott,
és immár biztos leszek,
hogy nem látok holnapot.

A szigonyok

átszegeztek,
mint deszkához
száraz kenyérszeletet
a százas szögek.
Kihúzni nem lehet,
szakálluk szétroncsolná
az élő szövetet.

Csak tátogás van,
mint szigorú szigonyok hegyén.
A létben kevés a víz.
Nincs oldott oxigén.

Van olyan

Van olyan, hogy reggel
be kell dobni egy felest;
mindegy, hogy csak ipari szesz,
- a karácsonyi rég elfogyott -,
és mindegy, hogy a kávéra
már csak állva jut.

A zsömlét, kiflit majd a munkahelyen,
amíg betölt a rendszer,
vigyázva, hogy a morzsák
elkerüljék a billentyűzetet.

A villamos pontos;
átfutván azt a pár verset
a tavalyi lapban,
éppen van idő leírni,
van olyan, hogy reggel,
egyszerűen be kell dobni egy felest.

Lélekszigonyok

Fehéren izzó csillagok
- megannyi lélekszigony -
lélekre égetnek billogot,
s a szívben az iszony
csak erjed, kibuggyan, szétterül
a korhadt fák lába köré;
a múlt, az idő is elmerül,
nincsen jövő többé.

Sötéten lobogó éjjelek
- megannyi zárka -, várnak
belülről izzó fémjelek
- szemhéjak, tágra zártak.
Éberen vergődni reggelig,
amíg múlik az éj.
Ami még hátra van, eltelik.
Talán még eljön a fény.

A falon túl

Zúgó csöndbe fagyott esték;
tán sosem volt élete.
Rég lekopott mind a festék.
Nincs már hite ellene.

Cseng a csönd a kisszobában.
Hasra esett vekkerek.
A falon túl más világ van:
asszony motoz, vagy gyerek.

Egy reménység: mély az álom.
Nincs mit hozzátenni még.
Karom ölelésre tárom.
Ott, kívül a vad vidék.