Február

Stiller Kriszta (versek) és Tóth Angelika (grafika) hatására. ÉS: 2013. január 18/17p.

A bringás bedől a kanyarban.

A jég csúszik, majd elperecel,

ha nem figyel. A fagyalban

már cinke szól, messze még, hogy rigó felel:

Még zajlik lent a vízen,

az idő ma ismét olyan hideg;

a friss faggyal a halál üzen.

Az ember néha tiszta ideg:

hóközép van, és pénze fogy,
mint olcsó bor az utcafronton.
Jut eszembe: az üveg, ahogy
ott hagytam. Ma még megbontom.

A hegyoldalban

Íme a hegyoldal. Már szürkül az este.
Régen jártam erre szerelembe esve.
Fejem fölött sötét már a fasor lombja,
s nem izzik a völgyben templomtorony gombja.
A ház melletti lépcső akár egykoron.
Csak szívünket lepi el a szálló korom;
most a fák alatt a száraz avar zizeg,
és szép jövőmben én többé már nem hiszek.
Egy élet elmúlt, pedig pár perc volt csupán
azon az estén, és egy másik délután,
azután a semmi; szinte össze is ér
az a két perc és a jelen. A szívben vér
úgy lüktetne újra, mint akkor, egykoron.
A szép emlék bújva, lopva előoson.
Most levél hull a fákról, nincs rajtuk virág.
Indulok már haza. Jó éjszakát, világ!

Chip világ (Rádióznak)

Beléptem egy kapun reggel.
A rendszer beengedett.
Letapogatta a szkenner
zsebben hordott chipemet.

Chipet építünk a szívre
lekövetni, merre jár.
Poloskát dugunk fejedbe:
álmaidra rátalál.

Van valahol egy diszpécser,
s kigyullad a piros fény:
Tilosban jár most a lélek!
Ez a bizonyított tény.

Számítógép processzora
dolgozik az adaton,
nem lesz abban semmi hiba.
Ebből ered zavarom:

Emberszívbe nem lát ember,
azt csak Isten teheti.
Titka csak annak nem fegyver,
aki társát szereti.

Szombat esti láz

Sarokba bújnék, reszketek,
akár egy megvert kisgyerek.
A hideg futkos hátamon,
még a fejem is fáj nagyon.

Nem is tudom, hogy mit tegyek,
délután le mégsem fekhetek!
Talán a láz is kerülget már,
betegség forró ölelése vár?

Fekete felhő szállt reám,
mégsem nyitom panaszra szám;
talán majd holnapra jobban leszek,
vagy ha nem, hétfőig szenvedek.

Szeretni gyáva

Rongy! Szeretni gyáva vagy.
Magadban moshatod csak arcod.
Bátorságod bármi nagy,
már induláskor elveszíted harcod.

Mondd! Miért félted szívedet?
Az egyes ember önmagában semmi.
Ily hosszú úton nem lehet
csak egyedül végigmenni.

Elvakít a fájdalom,
és néha azt hiszem, csak Te tehetsz róla.
Bármennyire fájlalom:
értéktelen az önkínzó nóta.

Vadonban

Én évek óta egyre azt kutatom,
hol rontottam el:
hol tévedtem félre az utamon,
de senki sem felel.

Sűrű az erdő, amerre járok,
a fák között nincsen fény.
Útjelzőre rég nem találok,
eltévedtem, ez tény.

Borús az ég, súlyos a lég,
erre a madár se' jár.
Keresem, kutatom a kiutat még,
de az otthon csak hiába vár.

Sikoly

A Föld dübög, morog alattam,
helyemet csak nem találom.
Céljaimat mára feladtam,
a jövőm régen elmúlt  álom.
Minden a mélybe süllyedt már:
hitünk, reménységünk oda;
közös jövőnk olyan sivár,
itt nem segít más, csak csoda.

Se belül sem kívül nincsen
ma már magyar emberi élet.
Sárarannyá lett a kincsem;
a holnaptól: Semmitől félek.
A gyémánt tiszta lélektüzébe
rejteném el dadogó szívem,
bogár, giliszta, tarka kő közé, le,
rettegve bújnék, rejteznék szelíden.

Üvölt a Föld, dübög alattam.
Sarkából éppen kiveti a Sátán.
Hiába vetettem, nem én arattam:
ő hasít szíjat majd milljók hátán.
Se bent, se kint nincsen már béke.
Hiába próbálnám magam
helyemre tenni, a Mindenségbe,
hogyha nem élhetek itt boldogan:

Nem mászom fel magos fűszálra,
nem szivárgok göröngyös földbe,
magom hiába jött a napvilágra,
nem kaphat fánk ma még erőre.
Kaszát kapát kell markolni kézbe!
A gazt kiirtani földünkről tövestől,
s új életet kell vetni televénybe,
ha majd hazugság hatalma megdől.

A Föld dübög, morog alattam.
és én rettenve ismét sikoltok:
Jövőm, hiteim régen feladtam.
Vajon soha nem leszek boldog?