Hajnali ima

Itt ülök a villamoson,
bűneim súlyát hordozom.
Hosszabbodnak már az esték,
majd lepereg mind a festék,
amely a képet borítja.
Mikor leszek beszorítva
egy sarokba, mint az állat?
Szűkölök én még utánad.

Hűvösödnek a reggelek.
Sötét van már, mikor kelek.
Vajon hogyha jön az éjjel,
eltelünk még szenvedéllyel?
Vagy létünk romjai hátán
jár táncot egy patás ártány?

Még világos fenn az égbolt.
Nem úgy van most, ahogy rég volt:
kínjaim között vergődve
nem üvöltök hegytetőkre.

Ajánlottam sok-sok kincsem
kapni érte, amim nincsen,
és ahogy megkaptam végre,
rettegve nézek az égre:

Uram! M'ért olyan a világ,
megfeszíti minden fiát?
Ha vagy, látod tiszta lelkem:
meg nem bánom, amit tettem.

Siva

Három szemű Siva isten
teremts káoszt, ahol nincsen!
Vess véget a világnak,
ahol már nem imádnak!

Sok-sok karú Siva isten,
teremts mindent! Semmi nincsen.
Zúgjon Gangesz habos árja
lábad a szent táncot járja!

Három szemű üdvözítőnk!
derekad, akár a farönk.
Széles vállad erejével
tartsd világunk! Így nem vész el.

Lélektükör

Vihar tépte, jég csupázta
komor vidék a hazája.
Az égen nem ragyog a Hold,
a világa komor és mord.

Száraz, szikár minden ága,
madár soha nem száll rája.
Tövis sebezné a lábát,
hiába hívná a párját.

Levelei mind lehulltak,
szomszédai kipusztultak,
egymagában állva szenved.
Ránézel, és elmegy kedved.

Mi tette őt ily kopárrá?
Kertje miért vált elhagyottá?
Madár miért nem dalol rajta?
Mily átok, ami sújtotta?

Hegedül a kedves

Hosszú haja szerteszáll,
mikor szélben muzsikál.
Ha pengeti hangszerét,
eső veri ütemét.

Ha a vonó siklik rajta,
megzendül a húrnak hangja,
zene szárnyal fel az égbe,
hét színű híd lesz belőle.

Virág hullik, szirma potyog,
zenét hallva boldog vagyok.
Ha kedvesem hegedül,
a bánat elmenekül.

Arc a Marson

Évmilliók pusztították,
homokvihar csiszolta
a Marson azt az arc formát
oválisra, csinosra.
Szája vonala is látszik,
két szemében árny időz,
homlokán csak homok játszik,
s nem futkároz' szelíd őz.

Magasságát, hogyha mérnéd,
a szintvonalak kusza
halmazát adja sok érték.
Mint Gionconda mosolya,
évezredek bölcsessége
bújik homloka mögött.
Ne változtass nézőszöget!
Belé gonosz költözött.

Kertészdal

Megágyaztál nékem, mint magnak gazdag föld,
ha várja tavasszal a szántóvetőt.
Virágod mind kinyílt, kis kertem csuda zöld,
szívem ünnepel most minden létezőt.

Megágyaztam benned, mint kertet, ha ásnék.
Jó terméssé nőjön elvetett magom,
Süssön rá a napfény, borítsa be árnyék,
létét óvjuk együtt, édes angyalom!

Beléd gyökereztem, mint talajba vessző.
Gyümölcsünk beérik, dolgoztam nagyon.
Míg zsenge hajtásunk az égig felnő,
kiszáradni földed soha nem hagyom.

Lopakodó ősz

Könnyű lábú lépteivel
tovasuhant a nyár.
Lenge ruhája színeit el
lágy szellő sodorja már.

Rozsdavörösen, rezes ízűn
óvakodik az ősz,
az aranyló, nyári bűn
a lombokon még elidőz.

Köddel, vágy- s álomtelivel
szigorodnak az esték.
Még néhányat reggelizel,
útra kelnek a fecskék,
és könnyű lábú lépteivel
messzire suhan a nyár.

Elmaradt a mennybevitel:
ránk a sötét tél vár.