Relativitás

Hogy alattam a Föld fordul,
vagy én fordulok rajta,
ez a relativitás.
Nem én vagyok, aki torzul,
az mind egy másik fajta,
ez bizony nem is vitás.

Én a biztos pont lehetnék,
akihez méred magad.
Ha akarnád, mérnéd.
Gyűlhetne benned tehetség,
anélkül létbe ragad
léted, semmi kétség.

Homokfutás

Mysty Kata verse nyomán

Homokfutás az életünk.
s belőle mit sem érthetünk,
csak bambán nézhetünk.

Magunk után hagyott nyomok?
Megértem, miért vagyok nyomott:
létem nem összefogott.

A szél befújja léptemet,
homokkal mindent eltemet,
mire elérem végzetemet.

csak homokvár az életem,
akárhogyan is építem,
sorsom csak játszik velem.

Bármikor jöhet egy szélvihar,
amely nagy széltölcsért kavar,
és égbe emel hamar.

Valami hiányzik

Valami hiányzik belőlem,
ismét üresek a napok.
Minden út eltűnt előlem,
már nem tudom, miért vagyok.

Mély gödörben is volt
korábban némi fény,
most járhat hegyen a holt,
nyílt mezőn sincs remény.

Szürke lett a világ ismét,
bár tavaszi Nap ragyog,
nem tudom azt, hogy kiért,
és mi célból is vagyok,
mi az, amiért még érdemes
fölkelni.Létem mitől nemes.

Nincs megváltás

Az élet úgyis kínnal van tele.
Maga után húzza, mint a spárgát;
az embernek már kilóg a bele.
Ki a fasz akarja, hogy megváltsák?

Én jól vagyok úgy, ahogy szenvedek,
értelmetlenül, mordan komoran.
Nem érdekel az sem, hogy bennetek
ez a hangulatom mit is fogan.

Nem érdekel már megváltásotok,
számomra úgysincs semmilyen remény.
Ebben sem lehetek már társatok,
maradjon életem komor, kemény!
Cserébe majd senkit sem vádolok:
magam leszek szenvedésem hegyén.

Száraz évszak

Már véget ért a mámor,
a vihar elcsitult.
Ahol szakadt a zápor,
Nap gyilkos fénye dúl.

A száraz föld megreped,
a víz már párolog.
Emlék már csak a jókedv,
most porban gázolok.

Itt fehérlik egy csont, vagy
ott van egy lótetem,
a karaván meg otthagy,
hogyha majd elesem.

A jövő esős évszak
oly messzire van még!
Egy oázist elérsz, vagy
csak az új nemzedék?

Tavasszal a parkban

Lám, odakint a parkban
minden csupa virág.
Nem ilyen létet akartam:
várni egy életen át.

Fönn, a fenyőfa ágán
csacsogón szól a rigó,
csak a szívem hideg márvány,
bár hiszem, hogy élni jó.

Picinyke, fehér virágok
nyílnak a domb tetején,
s én szürke gondokat rágok,
mert nincs a szívemben remény.

Zord ének

Nincsen senkim, és nem is volt
(lett volna, tagadnám).
Zombi vagyok, egy élő holt,
itt ragadt maradvány,
kettő lábon járó hulla,
rémálom egy sötét éjjel.
Múltam nincs, a jövőm nulla.
Nem telek fel szenvedéllyel.

Nem ilyen sorsot akartam
magamnak sem, és nem másnak.
Kínomban falat kapartam,
mert szívemben vermet ásnak
folyton éjből jövő rémek.
Ezért ilyen zord az ének.