Verseket olvasgatva

Olvasom holt költők verseit,
milyen szerencsések is voltak!
Mindegy, kultuszuk van-e itt,
élnek akkor is, hogyha holtak.

A lényeget fogják üstökön,
ha semmibe markol is kezük;
lovagolnak üstökösökön.
Ha nem is velünk, nem ellenünk!

Hogyha élnek, másabb a helyzet,
persze, hisz' kevés az olvasó,
aki néha még fogyaszt verset.
Pedig úgy hiányzik, mint a só
az ember szürke életéből:
színes lesz a seszínű világ,
és ha, mint búgócsiga, feldől,
a vers marad köznapi imánk.

Elszakadás

Éppen volt elegendő ideig (talán)
melletted, bizonyítván, szeretetre vár,
és most már tehetetlen. Nem először állsz
ám, sajnos, vele szemben így!

Nem sok kell neki, és elmenekülne már.
Felment a feledés? Rá csak a semmi vár.
Nem szólsz már? Szomorú, hogyha beszélni kár.
Fogd meg hát legalább kezét!

Tánc az élet

Lábam tartják erős bogok,
de én akkor is táncolok!
Mellkasomra rakhatsz láncot,
úgy sem járom a te táncod!
Lábaimon köveg csüngnek?
nagy baja lesz mad a csűrnek!
Szét esik a deszkafala,
hogyha köves láb rúg oda.

Elhallgattatod zenémet?
Majd a fejemben zenélek.
Olyat csapok jobról, balról,
megszédül, aki nem táncol.
Ha még a zene is szólna,
minden gazság leomolna.
Nem lenne majd érdek-játszma,
hogyha hívna zeném táncba!

Visszavárlak

Mindig más kifogást találsz,
bár még hív, ide vár vágyam. A vén, irigy
lét nem szán soha meg talán.
Vártam rád: "Gyere már, nem tudok élni így!"
Míg ismét egyedül vagyok,
nem lát már a szemem mást, csak a mély homályt.
Újból földerül ám a fény
létemben, ha a két szép szemed újra kér.

Hova mennél?

                                                  A Premiata Formerica Marconi zenéjétől ihletetten.

- Mondd! Hova mennél innen?
- Messzire, el,
ahol a hívásra nem
semmi felel:
sehova megyek, sehova megyek,
sehova megyek, sehova megyek,
seho- sehova megyek, sehova megyek.
- Vége van már, ne búsuljál!
Nyárba hajlik a tél.
De mind meghal, aki él.
Vége , elmúlt már,
hát ne búsuljál!
- Télbe hajlik a nyár,
nem jön vissza már,
hát
sehova megyek, sehova megyek,
sehova megyek, sehova megyek,
seho- sehova megyek, sehova megyek.
Te maradj itt, ha félsz!
Itt meleg ólban élsz.
Én
sehova megyek, sehova megyek ...
(diminuendo)

A fal

Égig érő fal zárja a síkot, ameddig ellátok,
a tövében mindig kicsi a légnyomás.
Kövei illesztései látszanak, ha közel állok,
de távolabbról olyan, mint egy látomás.

Ha viharossá fokozódik, szinte megemel a szél;
folyton csak a fal felé fúj hátam mögül.
Télen szinte úgy metsz, akár a hideg, éles acél,
a nyári melegnek az ember előre örül.

De csak télen, mert mindig iszonyú a hőség,
ha a Nap augusztusban a falra süt.
A puszta kietlen, száraz. Nincsen termésbőség,
a táj átalakítása itt is visszaüt.

A fal másik oldalát még nem látta senki
élő ember, aki onnan valaha is visszajött.
De egyszer mindenkinek át kell majd menni,
ha az ajtó megnyílt a szorosan illesztett kövek között.

Pokol-madarak

Megint csak a varjak jöttek,
itt köröznek, dögre várnak.
Azt lesik, hogy a lelkemet
mikor adom a halálnak.

Minden hitem, mire vágytam,
bátorságom elvesztettem,
aminek megvetném hátam,
sem áll meg a fal mögöttem.

Fejem fölött sötét az ég,
lábam alatt mély a pokol,
veres tűzzel telve a lég,
és mindenért engem okol.

Pokol-madár. Az küldi rám,
vagy magamhoz hívom folyton?
Mindegy. Hiába a sirám.
Majd a varjúvérbe fojtom.