Maya Angelou: Tudom, miért énekelnek a madarak kalitkában

fordítás

A szabad madár
szelek szárnyán száll,
a légáramban lebeg,
amíg az el nem áll,
és le nem ereszti szárnyait
a narancs napfényben,
és magának meri követelni az eget.

De az a madár,
amelyet szűk ketrecbe zártak,
csak ritkán lát át
kalitkája rácsain,
szárnya megnyesve
lábai megkötözve
úgyhogy csak csőrét nyithatja, hogy énekeljen.

A kalitkába zárt madár
trillákat dalol
a félelmetes ismeretlenről,
de dallama hallható a távoli hegyeken
mert a kalitkába zárt madár
a szabadságról énekel.

A szabad madár egy másik szélről gondolkodik
a sóhajtó fák közötti passzátszélről,
és a patyolat pázsiton reá váró kövér férgekről,
és saját nevén nevezi az eget.

De a kalitkába zárt madár álmai talaján áll.
Árnyéka a rettegés sikolya,
szárnyai megnyesve
lábai megkötözve,
úgyhogy csak csőrét nyithatja, hogy énekeljen.

A kalitkába zárt madár
trillákat dalol
a félelmetes ismeretlenről,
de dallama hallható a távoli hegyeken
mert a kalitkába zárt madár
a szabadságról énekel.

Enzimhiányosan

Talán néhány enzim, vagy egy pár hormon hiánya
okozza, hogy az ember a világot kihányja,
fölbüfögi, nem veszi be a gyomra,
sem teli hasra, sem pedig éhomra,
és én egyre inkább azt érzem,
hogy ilyen enzimhiányos vagyok;
nem is fáj, amikor elvérzem,
de reszketek, ha a Nap ragyog.

Ez alighanem evolúciós ártalom.
Ha ezt a gént az utódaimnak átadom,
el lehet felejteni ezt a családnevet.
Ez nem is túlságosan meglepő,
hiszen a gyomok közt, a legelőn
általában utoljára a csalán nevet.

Tutajozunk

Csendesen hullámzik a délután,
halkan csevegnek a csobbanások.
Nemsokára partot érünk talán;
ma elkerülnek kis halak, és óriások
sem háborgattak a nap folyamán.

Semmi tenger nincs a zaklatott létben
itt a nyüzsgő, forgalmas városon,
de hajózni mégis folyton muszáj,
noha az ég egyre ritkábban fénylik kéken,
és egyre gyakoribb, hogy egy-egy uszály
akkora hullámokat vet utad közelében,
hogy megviselt tutajod szinte szétesik már.

Nagy viharok nem voltak az út alatt,
de végigvert rajtad pár zápor,
fújt a szél, mennydörgés csattant,
és volt, hogy alig láttál a villámtól.
Ki tudja, még meddig tart az utazás,
egyáltalán partot érhetsz-e valaha?

Volt-e és lesz-e valaki, aki a pálmafás
ligeteket a láthatáron megpillanthatja,
vagy ez is csak egy legenda, tündérmese,
hogy elviseld a hajós lét fáradalmait,
hogy várj még egy holnapra, és ne este
vess végleg véget minden utazásnak még ma, itt,
ahol rozoga tutajod oly békésen lebeg?

Van még társad, aki együtt tutajozik veled?

Félreértve

Megvetéssel magyarázta versem.
Felvetése szarul ért, de nyersen
válaszolni az eszembe' sem volt:
hallgatok inkább.

Most sem értem, hogy a jót keresve
hogy' kerülhet eszem újra messze
tisztaságtól, valamint a széptől,
bármire vágynék.

Vonat

Csattan a, pöffen a,
zajjal szusszan.
Zörren a, lódul a,
kereke nyikkan.

Máris gyorsul, mint a gondolat,
messzire viszi el minden gondodat.

Száguld, csattog, zakatol,
talán várnak valahol,
ahova végül beszalad.

Átrobog a hegyeken,
jön vagy megy a szerelem,
amerre elhalad.

Sikkan a, kattan a
sínen a kereke,
nem kell rajta más,
csak te gyere.

Az utolsó menedék

Az utolsó menedék
az öl, amely átad,
oda bújna, ha tehetné,
nyüszítve, mint állat
minden férfi, akit bánt,
kerget és tép a sors,
akinek hátán ördög szánt,
lábát felsérti tors,
kezét szúrja tüske,
vagy saját fejében téved el;
segítséget kérni büszke,
hogy még hívásra sem felel.

Az utolsó menedék
az öl, amely befogad,
nem taszít, mint kemény
acél, ami fogad
veri, ha ütközik veled,
és edzetté akkor válik,
hogyha kalapáccsal vered,
mint hiszi mind, aki állig
felfegyverkezett.

De az élethez, ami adja,
és nem az, ami elveszi:
nem a halálnak apja,
az anyaöl kell, emberek.

Vén dodo madár

Nap-mint nap próbálgatom újból, hátha repülnék,
és már szárnyalok, ím, ritmus, rím szele visz:
mint a darab kő ejtve magasról, szárnyai nélkül,
vén dodo úgy repül ám: mély szakadékba zuhan.