Hópehely

Évek óta ugyanazt járom körül:
hiányzik, aminek a lélek örül.
Fogalmazom áttételesen, rejtve,
meg direktben: le van mindenki ejtve,
hiszen a lényeg sosem az a versben
számomra, hogy téged gyönyörködtessen,
hanem, hogy rendszerbe foglaljam magam.
Persze, ez a próbálkozás hasztalan,
mert nem vagyok rendszerbe foglalható.
Olyan egyedi vagyok, akár a hó-
pehely, amely a tenyereden megül,
és amíg el nem olvad, nem menekül,
hogy meglásd a hatszögből álló csodát,
amely, míg el nem olvad, szépül tovább.

Kívül a fénykörön

A szerelem bűvkörén túl
akkora a sötét,
hogy aki egyszer elveszítette a fényt,
zokogva bolyong benne.
Ott folyton félelem dúl.
Nem segít a sörét,
puska, hogy elűzzön minden támadó lényt.
Pedig egyszerű lenne

A szerelem fénykörén túl
akkora a homály,
hogy teljesen értelmetlen az élet.
Levegőtlenségtől megfúl,
megöli a borzadály
az embert, ha a fénykörön túl téved.

Rosszul vagyok

Rosszul vagyok a herce-hurcáktól,
úgy látszik, rohamosan öregszem.
Hogyha valaki hozzám durván szól,
inkább kitérnék, és nem veszekszem.

Soha nem is voltam harcos alkat,
bár néha annak mímelem magam,
mert jól tudom, rajt' veszt, aki hallgat,
nem üt vissza, vagy bátortalan.

Ezért aztán felfújom magamat,
mint ökörbéka - szét ne pukkanjak! - ,
ha életem alázza a kamat,
míg pökhendien rám villantanak,
vagy hivatalban packáznak velem.
Ha sarokban vagyok, nem szívelem.

Túl a fénykörön

A szerelem bűvkörén túl
akkora a sötét,
hogy aki egyszer elveszítette a fényt,
zokogva bolyong benne.
Ott állandó vihar dúl.
Nem segít sörét,
puska, hogy elűzzön minden támadó lényt.
Pedig de jó is lenne!

A szerelem fénykörén túl
akkora a homály,
hogy teljesen értelmetlen az élet.
A levegőtlenségtől megfúl,
megöli a borzadály
az embert, ha a fénykörön túl téved.

Az utolsó példány

Kihalóban lévő, furcsa állat volt,
talán utolsó példány fajából.
Néha azt sem tudta, él-e még, vagy holt,
amióta elszakadt rajától.

Körülötte régen megszűnt minden csillogás,
szürkeségbe borult a világ.
A fény elhagyta, pedig mindig őelőtte járt,
most nyomában lépdelt a homály.

Kihalóban lévő, furcsa állat volt,
talán utolsó példány egy fajból.
Tudta jól, hogy ma még van, de holnap már csak volt.
Szája mégis mentes maradt a jajtól.

Mondanám

Mondanám, mert oázisom lettél
-  én ellenben nem lettem tiéd -,
hogy szívem, akár egy elhagyott reptér.
betonját a gyom repeszti szét.

Nem is tudom, miért írok róla.
Talán, mert bár homokvihar dúlt,
s a forgószélből kihllott a nóta:
"nem lesz soha szebb, mint volt a múlt".

Mondanám. De már nem mondom mégsem.
Nem száll ide úgysem repülő.
Homok száll a sivatagi szélben,
elkoptató, és betemető.

Együtt álmodni

Túl kellett élnem néhány vesztőhelyet,
hogy agyamba marjon a szürke lét.
Úgy ittam őket, akár méregkelyhet,
de mégsem álmodtam végig mesét.

Újra bezárva ébredt az öntudat,
s meddőn dörömbölt cellája falán;
ha már nincs többé, aki utat mutat,
örökre fogoly maradhat talán.

Csak két út vezethet ki a börtönből:
az egyik a végső: az a halál.
A másik, hogyha a szíved dörömböl,
mert egy új idegen szívre talál,
és nem mar már agyba a szürke lét,
mert egy másikkal álmodik mesét.