Nem jár alanyi jogon

Semmi nem jár alanyi jogon,
ha senki sincsen, aki szeret,
és nem mondja, szívemet adom,
hogy te is szerethess engemet.

Minden óra fekete leves,
amelyet kikanalazni kell,
mégsem mondhatod azt, hogy szeress!,
akkor sem, ha szíved énekel.

Semmi nem jár alanyi jogon,
a levegőért is küzdeni kell,
de én már nem küzdök, feladom.
Ami maradt még, már nem érdekel.

Vérvörös pillanat

Rokont fordít rokon ellen a gyalázat,
lassan lemállik az arcokról a festék.
Fog vicsorít, köröm mered, nincs alázat,
ismét vérvörössé válnak az esték.

Szájzárat tetetnek másra emberek,
mint kutyára - kutyába sem veszik
a sorstársat, pedig sárban hempereg,
gőzölt mámort űz mindegyik.

Vízválasztóvá vált a vélemény,
az árok immár átugorhatatlan,
elillant, tovatűnt minden remény.

A szurok zubog,  csak forr a katlan,
hazudik a múlt, a jövő kemény.
Mi jön rád, magyar? Elmondhatatlan.

Csak magamban fecsegek

Reggel rémálomra ébredek.
Kint tűz a Nap bár, bent szakad a hó,
agyam borítják kifakult képzetek.

Minden emlékképem olyan fakó,
hogy színhiányukon elképedek.
Talán fejüket csapta le egy bakó.

Én olyan szívesen örülnék veletek,
de magam vagyok, akár egy szigetlakó.
Marad a csend. Csak magamban fecsegek.

Tenyeremen hordom

Én tenyeremen hordom az égbolt ezer csillagát,
és Napokkal labdázva játszom,
de ha közelebb jössz hozzám, azt mondod: nahát,
itt oxigén sincsen, nemhogy ózon.

Szívem csillagévekre világít a homályban,
de benne csak a sötétség lakik,
jómagam mindig ebben a sötétségben vártam,
hátha majd földerítik valakik.

Zsonglőrködve dobálózom az évmilliókkal,
egy század csak egy pillanat,
de szívesen cserélnék életet egy pókkal,
ami az enyém, oly gyorsan elszalad.

És hatalmasra tágul pitvarom, kamrám,
belefér jobb-balba az egész világ,
de amim van azt egy ölelésért odaadnám,
mert az űr rajtam lyukakat rág.

A kín szégyene

A kínon túl a lét is szégyen:
a természet ellen való,
ha nem éled életed boldogan, szépen,
mert benned csak esik a hó.

Ha nincsen, aki szeretne téged,
az csakis a saját hibád.
Ha valaki mást gondol, az mind téved;
ez a tudat mindent kirág.

Az első ember

Maradt bennem az első ember,
akit olvasok, ha ír.
A szív üresen létezni sem mer,
és másra nézni se bír.

Szókép, hasonlat, jelzők árja.
Az érzés, a gondolat
oly ismerős, az ember várja,
hiányzik, ha elmarad.

Sok éve már, hogy barlangomban
kihűlve rezeg a csend.
Képtelen vagyok hinni, hogy jól van,
bár tudom, hogy ez a rend.

A hiánynak van csak alakja,
éles, határozott.
Az ember az alakot körbe lakja.
Él, mint a kárhozott.

A magány kínja

Kínlódom, mert egyedül vagyok,
nem szeretek, és nem szeret senki,
mert a szívem sötét, nem ragyog,
és nincs hova, csak az éjbe menni.

Kínlódom, mert ez az egész élet
átverés csak, semmire való,
pedig olyan egyszerű a képlet:
szeretni, míg meg nem jön a hó.