A gyászidő után

Keménynek lenni, mint Nelli Némethnél a pusztán,
hogy a házban apja fekszik, nyújtva, asztalon.
A fájdalmat, ha akarnám, se tudnám
elűzni, de nem is akarhatom.

Letelt már a gyászidő is végül.
Kalapomat lecserélhetném.
Az ember bőre szinte belekékül,
hogyha, mint én, marad ilyen vén.

Nyakba hámot, jármot a vállra.
Ostor nincs, de húzd a szekeret!
Más lét többé úgysem fog már hadra,
mint amelyik végül eltemet.

Boldogtalanul

Mélységesen, gyötremesen,
barnán bús, boldogtalan.
"Így élem én az életem,
ami abból még hátra van?"

"Reggel, amikor fölkelek,
a szürke ég tekint le rám.
Vonulnak rajta a fellegek,
és folyton fekete a ruhám."

"Mindig szerdára virradunk,
és a vasárnap olyan messzire már!
Rég elenyészett dalunk,
és ránk csak a szürke semmi vár."

Mélységesen, gyötrelmesen,
barnán bús, boldogtalan.
Elrejtené, fertőző ne legyen,
de így éli meg, ami hátra van?

Íróasztalom

Talán az íróasztalomról kéne írnom,

amint a sok papírszemét rajta elhever.
Az őszi zápor néha már  ablakomra ver,
ha az írásnak adom boldogságom, kínom.

Mint vár, olyan az íróasztalom,
két bástya rajta cédékkel teli,
a ház előtti fán az ág veri,
ha fúj a szél, mellette ablakom.

Nehány dolog szanaszét az asztalon,
trehány vagyok, tudom, de így jó nekem,
míg a fontos dolgokat el nem verem,
a nagy kupit az asztalon meghagyom.

Egy óra rajta, egy félre tett regény,
egy kávés doboz, ez tollakkal teli.
lámpa, ernyős, olvasó: az éjjeli,
halom lemez, kockás kis füzet, szerény.

Egyik redőnye se zárható ma már.
Majd' szétesik oldalán a csapolás;
ütött-kopott ez, nem vadi új, csodás,
annak megfelel, aki ilyen szamár.

Előttem, bizony, már kiszolgálhatott
mást is, talán egy osztályteremben állt,
mögötte a tanár feleletre várt,
vagy rajta hivatalnok számolgatott.

És most szobámban tűri verseim,
amint tollal füzetbe körmölöm,
vagy gépbe kopogtatom. Nagy öröm,
hogy rajta vannak asszisztenseim:

a füzet, tollak, könyvek, nagy halom
cédé, billentyűzet, a monitor,
és, hogy ideülhetek bármikor,
ez nem hagy el, az íróasztalom.

Hatvan után

Fél deci kommersz szesz
a vérnyomáshoz.
Hátha holnap is lesz,
s valami mást hoz.

Már fullad a hörgő
a bagófüsttől.
A szívhang is zörgő.
Az asszony nyüstöl.

Majdnem lefagy a fül
most a kalapban.
Kapaszkodtam, s végül
alul maradtam.

És most fél kommersz szesz
a vérnyomáshoz.
A holnap is ez lesz,
tudom, nem mást hoz.

Késő őszi estében

Fejem fölött a három szilva ág,
most oly levéltelen, kopár, halott.
Már egyre hosszabbak az éjszakák;
tegnap hajnal-tájt erősen fagyott.

A fák alatt a füvön már zörög a száradó avar;
szél fújja szét,
és reggelente homályos ködök fedik
a sápadt Napnak melegét.

A napkorong hevítene,
talán a lángsugár,
ha bent parázslana a szívben,
másik szívnek oldalán;
a nappal éjbe így nem omlana,
s ha lenne mit, s kinek, s elmondanám,
az esti szél se rám sikoltana.

Mezők fölött az este

Mezők fölött az este érkezik,
az idő majd éjbe fordul.
Az eget csillagok sem fényezik,
felhők komorlanak zordul.

A fűnek zöldje kékké változik,
a fák már feketén zúgnak.
Az ember itt nem első, második,
titka van minden útnak:

folytatásukat a kanyar mögött
elfedik fák és a bokrok.
Bármerre indulsz, talász majd ködöt,
nem látod, leszel-e boldog.

Koldus-erkölcs

Nem erkölcsös a koldus, mert a nyomor öl.
A koldusszívben nem virágzik szeretet.
A koldus-lét szorított ököl,
mérges kígyó. És kilopja szemedet.

A polgári erkölcs nem a nyomoré.
Milliárdot loptál? Azt meggyónhatod.
De ha nem szerzed meg, ami a gyomoré,
nem lesz többé semmi holnapod.

A nyomor nem erkölcsös. A polgár is gaz.
Kívül büdös az egyik, a másik meg belül.
Habár a szar ritkán robban, s ez nagyon igaz,
mégis lesz a koldus-erkölcs egyszer még felül.