Emberként próbáltam

Emberként próbáltam,
és kutyául érzem magam.
Csak életre vágytam,
a halál, ami hátra van.

Mindig összetörik
minden, ami szép és nemes.
Az embert lelövik,
küzdeni nem is érdemes.

Tudom, optimistán
kell megélni az életet,
de látom Jóska-Pistán,
és magamon, hogy nem lehet.

Próbáltam emberként,
kutyául éreztem magam
folyton, bármi történt.
És a java még hátra van.

Végállomásra várva

Ölelte, mintha rajta múlna élte,
és rajta is múlt akkor, ott, azon.
Már nem volt kérdés, bátor volt-e, félt-e,
mert virág nyílt a száradó gazon.

S most nincs eső. A rét, a domb is száraz.
Az egykor voltot messze fújta szél.
Csak szárad, mint a többi sok-sok száz gaz.
Újabb tavaszt ma már nem is remél.

***

Bádogdoboz zörög az éjszakába.
A délután annyira messze már!
A tájra nézve feje folyton kába,
csak arra gondol, hogy milyen szamár:
egy egész élet múlt el mindhiába,
és már csak a végállomásra vár.

Hobby-kubikolás

Csákány. Lapát kell. Most a talicska.
Megemelni, hogy a kerék vigye.
Az embernek lassan fogy a hite,
hogy hasznára lesz délben a bicska.

Nap tűz. Augusztus van, a locska
habokban mások fürdenek. Ide
nem kell, ki az erőt kíméli. De
jöhetne már a víz, egész rocska!

Fenekemen is víz folyik végig.
Este bőgőnek nézem az eget,
mégis élvezem. Mások nem értik,
vajon mi is lehet az élvezet
abban, hogy jól kidöglesz estére.
Erős vagy. Nincs szükség hosszú lére.

Nyisson átjárót!

Ott eszi a rosseb ezt az egész
szakramentumos, rothadt világot;
ennyi keservet vajon ki látott,
hogy vinné el messzire a penész!

Megfogni, hogy szét ne essen, nehéz,
mert foszlik, mint amit patkány rágott.
Ha eléred a napfényes sávot,
is akad valaki, aki lenéz.

Talán át kéne szerelni mindent,
hogy úgy üzemeljen, ahogyan kell;
megkenni borravalóval Istent,
javítsa, vagy ha van egy parallel
való, nyisson egy átjárót bele.
Itt az embernek csak lóg a bele.

Sokszög-geometria

Hiányzik a kör a geometriából.
Ahogyan nem négyszögesíthető.
Ez a hiány sok mindenben gátol;
érzem, amint elfogy a levegő.

Háromszögnek bővében van a tér,
sok az ily kevés oldalú idom.
Amikor egy-egy korcsmába betér,
mind azt mondja, már csak vizet iszom.

Én már láttam körré alakulni
sokszöget egy csodálatos délután.
Meleg volt. A Nap sütött be holmi
ablakon; itt volt, Pesten, nem Budán.
Négyzet lettem? Azt, hogy rajtam túl mi
van körben, nem észleltem, bután?

Ide jut az ember

Oda jut az ember:
mind nyomorra végül.
Kínja, mint a tenger,
a bőre megkékül,
már fehérlő fején
fészket rak a magány,
még miért él e vén,
neki is csak talány.

Keletje lesz nála
csöndnek, gondolatnak,
tévtanai - hála! -
már régen nem hatnak.
A létből kiesik:
nélküle megy tovább,
a helyére teszik:
"te vagy az ostobább!"

Oda jut az ember,
üszkös rétre végül.
Csupán korom tenger,
és az ég sem kékül,
szürke füstöt fújnak
fölötte a szelek,
és már nem hat újnak
a szó: szerettelek.

Puszta, vizes, hamuszínű síkon

Egyre reménytelenebb taposás már így ez az élet.
Eltűnt mind, ami szép volt régen, mind, ami jó.
Sósav-eső hull, lassan az arcom marja le, félek,
s elfedi szellememet majd újra a szenny-szagú hó.

Egyre reménytelenebb taposás már így ez az élet.
Körbe forog csak folyton az ostoba, ócska kerék.
Eltapos úgyis, mint a szekéré, úton, a férget,
ellene küzdeni bátorság, vagy tán hülyeség?

Egyre reménytelenebb taposás már így ez az élet.
Megszabadít majd tőle talán a halál.
Mind, ami még a csaló szerelemben hinne, de téved!
Végül puszta, vizes, hamuszínű síkra talál.