Tavaszi virágcsokrok

Virágszálak beszélgetnek
bokrétában állva.
Készülnek a szép tavaszra,
meg a forró nyárra.

Vajon miről beszélgettek,
tavaszi virágok?
Hoz-e majd a kora nyár
sok örömet rátok?

Vagy ősszel is pletykálkodtok,
elszáradó kórók:
mikor mentek közületek
férjhez az utolsók?

Egyszer majd elfogy a szó

Már senki nincs a házban.
Bár tavaszodik,
de csak nem akar
világosodni sehogy,
az árnyak uralják a szobákat.
A sötétben is világos,
hogy a fény hiánya nem a Nap
hiányából származik, hiszen hétágra
süt odakint. Évek óta a félhomály idebent,
és nem valószínű,
hogy egyszer még fény járná át a szobákat.

Pedig tájékozódni is könnyebb
világosban: nincsenek
alattomos sarkok, amelyeknek nekimegy,
széklábak, amelyekbe kisujjával belerúg
az ember. Nem áll elé
hirtelen egy fal, ott, ahol az előbb
még csak a semmi volt.

És a félhomályban
egyre csak szűkölés;
tágulni kellene, azt várnád:
a falak majd feloldódnak a sötét
végtelenben,
de nem:
egyre szűkülnek,
egyre jobban rád nehezednek,
amíg egyszer csak elfogy majd
minden szó.

Európa apokalipszis közben

A búra alatt még zöld fák nőnek,
és ott belélegezhető a levegő.
Az élelemért ott ma még nem lőnek,
és a poros látóhatár nem leverő.

A búrát őrtornyok, és fal védik
szöges NATO dróttal fönn a tetejükön
a tornyok és géppuskák nem régik,
és az őrség előbb lő, azután köszön.

A falakon törik meg a tenger.
Ott hullámzik a rongyosok éhes hada,
oda kimenni senki sem mer,
mert biztos, hogy többé soha nem tér haza.

Visszatért a barbárságnak kora.
A városállamokban nagy a fegyelem,
bár az urakért senki sincs oda.
A hibáért halál jár. Nincsen kegyelem.

A falakon kívül embert zabál
az Isten. Szakállára vörös vér csorog.
Puszta a föld, mint teremtéskor volt minden,
lángpallossal ölnek az angyalok.

Nagyapa

Nagyapa egész délután ott üldögél
a három rönkből (az ülés hosszában félbe
fűrészelve) ácsolt kerti padon.
Jobb nadrágszára félcombon visszatűzve,
két mankója a ferdén a padnak támasztva.
Kiveszi szürke zakójából szelencéjét,
cigarettát sodor magának, rágyújt gyufalángon.
Lába előtt ülök, mert rajzolni fog.
Mankójával kacskaringós vonalat húz
a lába előtti porba. Odaböki a mankót
az egyik végéhez: Fertőszentmiklós, mondja,
a másikhoz: Budapest.
Aztán bejelöli: Csorna, Kapuvár, Győr.
Lassan, komótosan rajzol.
Fölkerül a térképre Vitnyéd, Petőháza,
Almásfüzitő, Bicske, Szár is.
Közben füstöt ereget dús, ősz bajsza alól,
körmére ég a cigaretta,
elhallgat, letámasztja a mankót a másik mellé,
előveszi a szelencét, cigarettát teker, rágyújt.
Nagyanya már régen nem pöröl vele.
Az öregektől tudom,
hogy a cigarettától lett érszűkülete,
bármit is jelent az,
azért kellett levágni a lábát.
Én biztosan nem fogok cigarettázni.
A lábaimra nézek, vége a rajzolásnak.
Fölállok, és a baromfiudvar ajtaját kinyitva,
majd gondosan becsukva mögöttem
a kert végébe szaladok,
amelyiken túl
a homokbánya tilos gödre tátong.

Késél

Elkéstél.
Olyan két évtizeddel.
Mist már maradok nyomorult.
A késél
vág. Nem tizedel.
Azt hiszem, mindez már a múlt.

Dupla whiskyvel

Azt hittem, Charlie hangját fújta át a szél
a vízen a whiskyvel, meg jéggel, ami belefér;
a zikkurat árnyékában álltam az esti fényben,
és nem éreztem magam rosszul éppen,
adók és a dolgaim rendben,
hát nincsen tartanom mitől,
az élet akár szép is lehetne.

Egy dal zümmögött bennem
felülírta Charliet, ha ugyan valóban őt,
arról, hogy valaha szerettem,
és a házat odaát a vízen
majd' szétvezette a buli,
csak álltam, és dúdoltam,
mikor jön a helyiérdekűm már.

Néha furcsa kürtöket hall az ember
a Burning Chrome-ból, és szoprán
hangok szólnak fejében,
bár odaát a vízen
talán Charlie énekel,
hogy ide hallik a jég
a dupla whiskyvel.

Posthumus Henry: Szép is lehetne

Szép is lehetne, gondolta Henry,
noha a gyalogos forgalom veszélyes és tilos,
ha nem láttam volna annyiszor már.
A folyó előtt a fák, előttük a tábla,
és a háttérben, ahogyan a kelő Nap
megvilágítja, a hegytetőn a vár.

És a folyó, mint őrült,
bár medrébe kötözve most,
rohan, és ismét hullákat sodor.

Uraim! - szól Henry -,
Artyom, és mr. Csont,
mondják, hol marad a jó modor,
miféle parvenű, csürhe banda ez?
Hiába, van, amiből sosem lesz szalonna,
emészthetetlen marad,
az ember gyomra
kiokádja folyton.