Semmi a jövő

Milyen gyorsan az út végére érünk!
Még csak elindulásra várunk talán
egy helyet keresve, ahol majd elférünk,
és már csak egy folt vagyunk az emlékek falán.

Milyen gyorsan túljutunk rajta:
Gyermekkor, ifjúság, szerelem, család!
Vagyunk bármilyen pontos, figyelmes fajta,
már elrohant az idő. Megcsalt, csalárd.

Milyen hamar egyedül maradunk!
Mint elefánt, hegybe halni menő,
mi is folyton a magányba haladunk.
Múltunk kevés, és semmi a jövő.

A kőfalon túl

A kőfalon túl ezer rózsa nyílik.
Vörös a tüskéje, fekete virágja.
Vérrel locsolgatják, mondják, úgy hírlik,
de senki nem mondja azt, hogy ő már látta.

Magas a kőfal, madár röpül át csak
fölötte, meg maga, a szárnyas gondolat.
Tündér kert vár a fala mögött, vagy
megtalálod ott véres halálodat?

Postumus Henry: Henry és az embertelenség

Hogy mások embertelenek,
nem jogosít embertelenségre.
Ha rám támadnak az elemek,
köpködhetek vádlón az égre,
de embertelen én nem lehetek.
Ezt meg kellene érteni végre.

Henry, gondolatmeneted remek,
szól mr Csont, de azt vedd észre,
ezekkel az elvekkel megélni nem lehet.
Sohasem várhatsz semmi segítségre,
ha potenciális szövetségesedet hergeled.
Ez állításra úgy tekints, mint tényre!
Ha visszavonulsz, átadod a terepet.

Nem érdekel. Én ember vagyok, és nem állat.
Szarok a szociáldarwinizmusra egészben,
Istened írásában akármi is állhat,
nem hagyom, hogy emberségem elenyésszen.
Hülye lehetek, de mondhatom, nekem
a magam tisztessége megvan, és megmarad.
Körém hiába is építenek
vastag és magas, elnémító falakat.

Postumus Henry: Én vagyok te, és te meg én

Vén, hülye Henry a tükörbe néz:
Úristen, de dagadt vagyok!
A hasam elfolyik, akár a méz,
a képem meg zsírtól ragyog.
Nem is értem, hogy' lehet ez,
hisz' nem is eszem sokat.
Életmódom fog, nem ereszt,
mint fogva tart másokat?

Többet kéne mozogni, tudom,
de a sport olyan megterhelő!
Örülök, ha végigmegyek egy úton,
és marad még levegő.
Úszni kellene járni talán.
De reggel nincs rá idő,
így is fölkelek igen korán,
a délután meg nem nyerő.

Vagy bringával járni dolgozni megint,
tekerni órákon át.
Szerintem, és mr Csont szerint
a mostani lét a halál.
- Okos vagy, Henry, de hülye nagyon -
mr Csont most közbe szól.
- Tudod, és nem teszed? Miért hagyom? -
és Henry így válaszol.

Azért, mr. Csont, mert te én vagyok.
E két személy bizony, csak egy.
Kétséget efelől már nem hagyok,
bár azt hiszem, hogy egyre megy,
de hiába társalgunk egymással itt,
hülye lehetek, de nem skizofrén,
bár sok szitu egymással vitába vitt.
Mégis: én vagyok te, és te meg én.

Kinyújtott kezemben...

Kinyújtott kezemben fogom a szívet.
Forró, és még lüktetve dobog.
Forgatom. A koronária leír egy ívet.
A főaortából vörös vér csorog.

Lenézek mellkasomra. Lyuk tátong rajta,
a bordák terpesszel szétfeszíttettek.
Azt nem látom, a terpesz milyen fajta.
Voltak, akik a szívet kivenni segítettek.

Ideadták kezembe: Nézd! Tied!
Hogy' reszket, és még mindig dobog!
Jól nézd meg, többé nem látsz már ilyet,
amíg világít a Nap, és a Föld forog!

Olyan fura volt:

dolgozni indultam reggel,
és nem ért a lépcsőig a lábam.
Emlékek jöttek sereggel,
puha gomolyfelhőkön jártam.

Kacagott reám az ég is,
Nap sütött folyton szemembe,
az eső csorgott, és mégis.
Miről jutott most eszembe?

Ja, mert megjártam bányát,
poklot és hullatermet.
És máig érzem hiányát,
mert az ember arra termett.

És bár már nem lebegve,
a földön, cipőben járok,
cammogva, lomhán, mint medve,
de lassan elmúlt az átok,

végül megszűnt a vérzés,
feljött az égre a Hold.
Megmaradt bennem az érzés:
olyan lebegőn fura volt.

Kavicsdobáló

Csak várj a parton,
dobáld a vízbe a köveket!
Nézd, ahogyan hangtalanul elmerülnek,
és ügyelj, ha egy is fönt maradna
a víz színén lebegve!
Kacsázni is próbálhatsz,
négyet-ötöt pattinthatsz a víz színén,
mire gondosan kiválasztott,
esetleg megcsiszolt
kavicsod végül elmerül.

Ám, ha egyszer mégis úszva maradna,
az lenne maga a csoda.
Hát csak dobáld a vízbe kavicsaidat,
és várj a csodára!