Ráolvasások

Megszoktam a nem vagy - létet:
már csak időnként mar belém hiányod.
Tudlak nélkülözni téged,
nélküled is megélek végre, látod.

Akár jeges téli szélben
a vastag és meleg télikabátot,
húzom össze az emléket
magamon. Így is lehet élni, látod.

Hangokkal zárom magamtól
el a múltamat és a külvilágot.
Nem jó, hogyha belegondol
az ember, hogy magadat így kitárod.

Nem vagy, már nem is hiányzol.
Tudom, nem új ma már ez a a gondolat.
De az este még legázol.
Az ember rigmust mondogat.

Virtuál-világ

Virtuál-világot hozok létre,
mint ezernyi elődöm is hozott.
Számíthatsz itt rettenetre, szépre,
kiolvashatod belőle holnapod.

Vagy tegnapod tükrözi világom,
még az is lehet, hogy nagyon,
hiszen, amíg soraimat rágom,
továbbgondolni őket hagyom.

Vagy csak bepillantást nyersz egy létbe
keskenyre szabott, nyitott ablakon,
megtapasztalhatod aztán végre,
amire nem is vágysz olyan nagyon,
mégis kitágul tőle világod,
ha ablakod egy más létre tárod.

Addig írni

Addig kéne írni verset, amíg élek,
amíg ki nem száll belőlem mind a lélek,
addig kell hangot adni a létezésnek,
amíg arról az emberek le nem késnek.

Miért is kell írni verset, mi a célja?
Ettől edződik talán lélek acélja?
Minek megismételni azt a sok dolgot,
amit más korábban, másutt szebben mondott?

Hányan gondolkodtak el már égre nézve,
mit csinálnak a világban, és mi végre?
Hányan fogalmazták meg azt szép szavakkal,
hogyan láttassuk meg a világot vakkal?

Miért kell, hogy verset írjak? Ki örülne,
ha a gyémánt tengely végül meggörbülne?
Tétovák a gondolatok, nem stabilak.
Helyet kellene adnom egy jó radírnak.

Verset mégis addig írok, amíg élek,
amíg csak ég, lobog bennem szabad lélek.
Ha egyszer a lángja végül majd kialszik,
nem lesz vers több. A világ sivár marad, szik.

Vad szeretnék lenni

Vad szeretnék lenni egyszer és bolondos,
elfeledni, ami sohasem volt fontos.
Csillagokkal kergetőzni fenn az égen,
szabadságban levegőzni, úgy, mint régen.

Vad szeretnék újra lenni, és bolondos,
hogy megóvna engem mindig, aki gondos
tán magamtól, hogy szívem meg ne szakadjon,
de ha futnék így szólna: csak hadd szaladjon!

Vad szeretnék lenni, játszani bolondot,
elfeledni minden bút, bajt és a gondot.
Égre nézve futni, szinte széllel szállni,
villanyoszlop vérez orrot? Majd megállni.

Állatságok

Orrom hosszú, lábam vastag.
Itt születtem, ide basztak.
Én vagyok az elefánt,
ha belém rúgsz, meg ne bánd!

Hogyha kitátom a számat,
belefér egy egész század.
Én vagyok a víziló,
álmaidban vízió.

Csak mekegek, mint a kecske
folyton szerelembe esve.
Szarvaim a fejemen,
nincs számomra kegyelem.

Édes komám, ide hallgass!
Én vagyok a lompos farkas.
Ha kinyitom a pofám,
üvöltök egy nagyot ám!

Téglavörös az én bundám.
Bolsi már nem vagyok, úgy ám!
Tőlem félnek a tyúkok,
hogy majd párat lenyúlok.

Kígyó vagyok villás nyelvvel.
Senki sincsen, akik kedvel.
Ha közel jössz, megmarlak,
a halálnak átadlak.

Medve vagyok, kiflit kérek.
A ketrecben mit sem érek.
El ne szaladj előlem,
ha találsz jó erőben!

Én vagyok a buta majom.
Soha sincsen semmi bajom.
Ha kicsúfolsz engemet,
mutatom a seggemet.

Nyuszi vagyok, nagyon gyáva,
mindig máshol van az ágya.
A répád a szerelmem,
a vastagot szeretem.

Csak hápogok, mint a kacsa,
akinek vízbe lóg hasa.
A lábaim laposak.
Kicsi vagy? Eltaposlak.

Ember vagyok, nagyon állat.
Ne tátsad rám már úgy szádat!
Hogyha pimaszkodsz velem,
a pofádat beverem.

Sípoló csendben

Sikoltani, ordítani kéne:
ez a sípolás kbírhatatlan.
Elfutni, rohanni a fenébe,
itt már forr, bugyog a katlan,
és nincsen kéz, hogy balzsamot kenjen
rongyosá kiégett sebeimre.
Az ember így vajh Dunának menjen?
Csodára várjon némán. Vagy mire?

Sípol a fej és dadog az elme,
a szív szúr és gyötrelem facsarja,
mit is ér az életnek szerelme,
ha jobbra térsz, bár kéne balra?
A jég alatt a sötét víz csobog.
Itt hideg van és oxigén-hiány.
A szívben kihúny a tűz, nem lobog,
az elme magából mindent kihány.

Minden ballasztot, mocskot,érvelést,
hogy miért is jó mindaz, ami rossz;
lüktetve hallani az érverést
a fülben. Talán te vagy a gonosz,
a kecskebak, sötét, kiűzetett;
a semmi és magány, a pusztaság
talán ezért van, magadból ered?

José Olvárez: Another state

so when i walk down the street, i hold hands
with the wind. there’s a chimney coughing
up ahead & a sky so honey, i could almost taste it.
a cat struts away from me & two yellow eyes

become four: just like that,
i’m the loneliest creature on this block.
soon the streetlights will come alive
& television sets will light up with blues.

stay with me. while the sky is still golden,
hold the ladder so i can climb, & from
the highest rung, i can scrape away a drizzle
of light to wear around my neck. alone

is the star i follow. in love & in solitude:
alone is the home with the warmest glow.


Az úton megyek, kéz a kézben
a széllel. Köhögő kéményt látok
& olyan mézes eget, hogy szinte
érzem. Macska megy keresztbe

két sárga szeméből csak úgy négy lesz
én vagyok a blokk legmagányosabb
teremtménye. a lámpák már égnek,
és kéken villódznak a tévék is.

maradj velem, amíg arany az ég,
tartsd a létrát, hogy fölmászhassak, és
legfelső fokáról elkaphassak
egy fényszálat, hogy nyakamban hordjam.

egyedül a csillagot követem. szerelemben & egyedül.
a magány az otthon, a melegség.