Utcakövön

Egy, két, hár, négy, öt, hat,
utcakövön ült a vak.
Állt mögötte egy szekér,
mert mellette el nem fér.
A kocsis fönn a bakon
káromkodik a vakon.
Süket maga? Nem hallja?
Menjen az útból! Marha!

Hallom. Utam nem tudom,
nincs meg a fehér botom.
Most, hogy hallom, örülök,
hisz nem tudtam, hol ülök.
Vegyen föl szekerére,
hazavihet estére!

Azt hihettük

Időről-időre
azon a tisztáson jár eszem,
ahol kézre, fél könyékre támaszkodva
ültünk-hevertünk a hegy peremén,
a fennsík szélén a magas szálú fűben.
Időnként pillangó szállt el közöttünk,
szöcske ugrott ruhánkra,
és az uzsonna fűbe hullott morzsáira sereglő
hangyacsapatok merész felderítői
mászták meg nagy bátran és tudatlanul
lábunkat.

Azt hihettük,
hogy amint a hegy lába előtt tárult ki
a távoli, kékes homályba vesző síkság
a nyüzsgő várost átszelő folyó
ezüst szalagjával egy kanyar után
hirtelen arra a tisztásra érve,
úgy tárul elénk az egész élet
szinte abba a végtelen jövőbe terjedőn,
amelyben még elfedi belső szemünk elől
a távolság homálya.

Keresem helyemet

Helyemet keresem: hol is állok
talpra, vagy mozdulatlanul?
Az ember vajon tanul,
vagy marad léte örökké átok?

Magának szintúgy, mint ahogy másnak.
Helyzete, a múlt ejti rabul,
vagy kiléphet belőle hanyagul,
hisz' benne kétségek nem ásnak.

Tekereg az ismeretlen felé,
vagy folytonosan csak visszatér
ugyanoda? Akkor mit is ér
szív, erő, lét, amit fektetett belé?

Szilárdnak megmaradni, hűnek;
a semmiben úgysincsen változás?
Az ember fia, az örök Tamás
végül a kétkedést érzi nyűgnek.

Tükörképek ideát

Vajon e világi dzsungelt idéz meg a vers
itt, a nyüzsgő, hajnali főváros közepén,
vagy a tükrön túli, másik világ visszfénye
dereng ki sorai közül?

Szavai e világi, magyar nyelvű szövedék
szemei vajon, vagy puszta fordításai
egy sosem ismert nyelvű gondolatsornak,
amelyet közelíteni céloznak?

Létezhet-e egyáltalán olyan autoritás,
amely ilyen fajta kérdésekben
az abszolút igazság ismeretében
dönteni képes?

Visszahúzó bágyadtság

Van egyfajta nehézkedés a testben,
amely bágyadttá tesz,
visszahúz és elcsendesít.
A napok ködben telnek,
mintha soha sem érne majd keresztül rajta
a friss tüzű tavaszi Nap sugara,
mintha most már örökkön-örökké
csak bágyadt fénye jutna néha-néha át
a szürke felhők ritka résein.
Az ember azt hihetné a ködben,
amely puhán és hullámzón veszi körül
a hangokat letompítva,
behatol minden szakadáson,
résen, repedésen, ruha alá,
orrba, tüdőbe és agyba,
hogy most már így is marad minden
az idők végezetéig.
Mindezt tökéletesen megtámogatja
az a múlt század eleji,
romantikus zene,
amely talán valamiféle közösségi emlékből áradva
tölti be a sűrű levegőt.
Az ember mintha maga is feloldódna
ebben a lágy alaktalanságban.

A sötétség

A falakból nem szivárog a sötétség.
Nem az ágy lábait nyaldossa,
hogy az ablaküvegen át betörve
töltse föl mennyezetig a kis szobát.

A sötétség az elmében terjed,
onnan áramlik szívbe és lélekbe,
feketíti el, borítja világtalan éjbe
az életet, ha nincsen magaddal hordott fény.

A sötétség más elmékből, lelkekből árad.
Bezárhatsz ajtót, ablakot,
lehet saját lakásod saját várad,
de beférkőzik újságon, televízión,
interneten, minden kicsinyke résen,
ha nem hordod magadban a fényt megőrizve szépen.

Égjen mind!

Összehordtam mindent egy kupacba,
és most lángra gyújtom őket.
Pernye, füst száll minden arcra,
de tűz gyújtója ezzel nem törődhet.

Figyelj! A lángok felcsapnak innen
szinte majd a magas égig.
Hadd égjen e szent tűzön minden!
Elkezdtem. Folytatom végig.

Figyeld csak! Enyészeté lesz úgyis
minden, ami koszlott, feslett,
és vacak; volt belőle annyi, mint a tenger.
A rosszra eddig egy sem volt immúnis:
valódi szíve sem volt, csak festett.
Hadd égjen rajta mind, aki nem volt ember!