Sajtószemlét olvasok

"A gyermekvállalás megbecsültségét vissza kell állítani - A demográfiai lejtmenet megállítása, a gyermekszám növelése érdekében tett javaslatokat a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt tavaly széles körű összefogással megalakult Népesedési Kerekasztal. A
testület KDNP-s tagja szerint részben az elmúlt időszak elhibázott kormányzati intézkedései vezettek a jelenlegi állapothoz, ezért vissza kellene állítani a családalapítás megbecsültségét, a gyermekvállalást pedig kiemelten támogatnia kellene az államnak." - Magyar Hírlap 2010 I. 29. (4. oldal)

Baszhatom. Nekem 5 gyerekem van, akiket túlnyomórészt a rendszerváltás óta eltelt 20 évben neveltem föl. Mire a "gyermekvállalás megbecsültségét" bárki is visszaállítja, már unokáim is lesznek. Azt viszont, hogy az elmúlt 20 évben egy, a közigazgatásban kapott - tehát forintra ellenőrizhető - jövedelemből hogyan tartottam el a velem együtt 7 fős családot, azt semmilyen jövőbeli politikai humbug visszamenőleg nem oldja meg. A testületben a KDMP-t képviselő tag figyelmét pedig felhívnám rá, hogy volt az ő pártja már kormányzati tényező. Nekem akkor voltak kicsik a gyerekeim, amikor az ő pártja támogathatta volna a gyermeknevelést. Utólag könnyű ugatni.

bauxit és a környéke

Időnként az interneten is belefütok olyan "vitákba" melyekben a vitatkozók a legnagyobb egyetértéssel állapítják meg azt a dakota mondást, hogy "nem kell a bauxit, mert az is vörös".
Az én első - már évtizedek óta nem művelt - szakmám geológus, és vagy tíz évet dolgoztam a magyar bauxit kutatásban.
Amióta az ember embernek nevezheti magát, foglalkozik bányászattal - tanítják a közép- és felső szintű geológust képző szakokon egyaránt. Mi másból csinálta volna az ősember a kőbaltát, ha nem kőből?
Egy minap olvasott blogban valaki azt írta, hogy hatalmas hulladék temető van a Balaton-felvidéki karszthegység alá eltemetve. Ez szép lassan szivárog bele a vízbe, nagyon durva ökológiai katasztrófát idézhet elő. A reakciókban előjött a mecseki urán, valamint, hogy a badacsonyi és tördemici hegynek is nekiestek ezek a barbárok bauxit után kutatva. A cikk írója Tapolcán élt, mégsem tudja, hogy nincs olyan hülye geológus, de még bányász sem, aki egy pliocén bazalthegy tetején kutatott vagy bányászott volna kréta vagy paleocén bauxit után. Az sem tűnt föl neki, hogy a környéken egykor minden parasztház lábazata az onnan nyert bazaltból állt... esetleg föl lehetett volna ballagni valamelyik felhagyott kőbányába, és megnézni a még mindíg ott lévő követ, mi a fene is az.
A folytatásból kiderül, hogy a karszthegység alá eltemetett vörösziszapból származó rákkeltő anyag most is szivárog a talajvízbe. Egyébként ezt a rákkeltő vörösiszapot persze a Szovjetúnióból szállították vissza, az alumíniumot meg ,megtartották maguknak. A dolog több ponton sántít: a vörösiszapot mi magunk "állítottuk elő" a bauxitból történő timföldgyártás során. Magyarországon a bauxit minősége olyan, hogy 1 tonna timföld melléktermékeként 0,5-1,5 tonna vörösiszap képződik. Ezeket külső zagytereken tárolják Mosonmagyaróváron és Ajkán, ma már csak az ajkait használják. A vörösiszapban valóban van rádium (mint ahogyan a kutak vizében és a talajban is), éppen ezért nem is szaban 20%-nál nagyobb arányban téglagyártási adalékanyagként felhasználni. Ekkor ugyanis a beltéri(!) sugárzás aránya már 1-2%-kal túllépné a magyarországinál szigorúbb EU-s egészségügyi határértéket. Ezért csak 15%-os arányban engedélyezett a keverés (http://www.google.hu/url?url=http://twilight.vein.hu/phd_dolgozatok/jobbagyviktor/JobbagyViktor_dolgozat.pdf). Magyarországon a felszínen Mátraderecskén(!) mérték a legnagyobb radon sugárzást.
Mellesleg a karszthegységet (értsd: Bakonyt) átfúrni sem próbálták még, nemhogy "alá temetni" bármit is. A vörösiszanak nem ez, hanem az a fő problémája, hogy erősen lúgos marad, mivel a bauxitból tömény NaOH oldattal állítják elő a timföldet, és a szárítás után a lúgy a vörösiszapban marad. Aprócska hiba még a történetben, hogy nem pénzért vettük a kohósított alumíniumot, hanem alumíniumért. Mivel Magyarország köztudomásúlag áramtermelő nagyhatalom volt mindíg is, a timföldből pedig elektrolízissel lehet alumíniumot előállítani, ezért nyilvánvalóan az volt a célszerű, hogy a kint kohósított alumíniummal fizessünk a kint előállított alumíniumért.
Ami az üzlet Magyarország számára való nyereségességét indokolja, az éppen az a tény, hogy mikoron a szovjet "barátok" elkezdték felfelé srófolni a kohósítás árát a 80-as évek közepén, a bauxitbányászat - és ne felejtsük el a rá épülő teljes könnyűfémipari vertikumot a hengerelt termékek gyártásán át a könnyúfém szerkezet gyártásig és a késztermékek gyártásáig - egyre veszteségesebbé vált majd a rendszerváltás idején leépült, munkahelyek százait szüntetve meg:
Az 1985 körül mutatkozó dekonjunktúra következtében az Alumíniumipari Trösztnél is gazdasági zavarok léptek föl, amelyeket az 1986–1988 közötti időszakban még sikerült elfedni pénzügyi műveletekkel. A Magyar-Szovjet egyezményt a magyar alumíniumipar alapjának tekintették és legalábbis a következő 10–20 évre biztos támpontként kezelték. Ezt a helyzetet az 1988.-90-es évekre vonatkozó megállapodások alapjaiban módosították: az 1988. szeptemberében létrejött megállapodás szerint megszűnik a magyar–szovjet timföld-alumínium egyezmény, mint államközi megállapodás és azt a Magyar Alumíniumipari Tröszt 1991–1995 között üzleti vállalkozásként bonyolítja le. Ez a változás a teljes iparágban több évtizede fennállott biztonságot (és ebbe beleértendő az ott foglalkoztatott dolgozók létbiztonsága is) tette semmivé. 1991. március 31-ig a tröszti vállalatok társaságokká, a MAT pedig 1991. december 31-ig, 100%-os állami tulajdonként HUNGALU Rt.-vé alakult át. 1991. június 30-ai időponttal a MAT az Állami Vagyonügynökség (ÁV Rt.) tulajdonába került.

1990-ben bezárt a Nyirádi Bauxitbánya - nem kis részben köszönhetően a megváltozott politikai helyzetnek: "nem kell a bauxit, mert az is vörös!", illetve a kinyílt világpiacnak. 1991-ben leállították a tatabányai és az ajkai alumíniumkohót, 1992-ben befejezték a termelést az Ajka I. timföldgyárban, 1993-ban a még meglévő timföldgyáraknál további kapacitás-csökkentésre került sor. A timföldtermelés korlátozása következtében drasztikusan csökkent a bauxittermelés.

De a tényektől sosem hagyta magát befolyásolni, akinek csak politikai céljai vannak. Ezért mentem én inkább geológusnak...

Péntek reggel munkába mentem...

... és éreztem: a bársony nesz ingása helyett, hogy sötét és hűvös a reggel. De nem is ez a lényeg.
Az utcasarkon két, szorosan egymás mellett álló autó között préseltem át magam, szokás szerint, majd pár másodperccel később hallottam, hogy valaki fut mögöttem. Minthogy ötven méterrel odébb, a megállóba éppen akkor húzott be egy villamos, félreálltam az útból, hogy elengedjem a villamos után sietőt - velem is előfordult már hasonló szituáció.
A futó azonban nem ment tovább, hanem megállt mögöttem, és megszólalt:
"Ha még egyszer meglátom, hogy az autómhoz vered a táskádat, lerúgom a fejedet."
Nem volt különösebben indulatos a hangja, nem üvöltözött, nem rikácsolt, mintegy tárgyszerűen közölte velem a rám vonatkozó terveit.
Hirtelen nem igen tudtam, mire vélni a dolgot, aztán eszembe jutott, hogy a két autó közül az egyik, amelyik az utcasarkon állt, valami böhöm fekete kocsi volt, míg a bal oldali csak valami átlagos (vagy az alatti?) járgány lehetett, de euz csak felderengett, mert nem igazán foglalkozom az út szélén szabálytalanul vagy szabályosan egymás hegyén hátán parkoló autókkal, csak akkor bosszankodom, ha a járdán parkolnak, vagy mint legújabb tapasztalatom szerint, a kijelölt gyalogos átkelő helyen.
Megfordultam, és egy nálam kb fél fejjel alacsonyabb, testsúlyban hangyányival talán nehezebb, mindenesetre úgy 10-15 évvel fiatalabb, és mindenképpen jobb kondícióban lévőnek tűnő ürgét láttam magam előtt.
Nem szoktam a verekedéshez, gyermekkoromban sem, és már régen volt, amikor fizikai összetűzésbe kerültem utoljára bárkivel is, ezért rögtön felment az adrenalin szintem, mindazonáltal - némileg szerencsétlenül fogalmazva a következőket modtam.
"Egy: ne tegezzen, mert én sem teszem. Kettő: ne provokáljon, mert én meg orrbavágom. " (így, egybeírva mondtam) "Három: a KRESZ szerint utcasaroktól 10 méteren belül tilos parkolni."
"Négy méteren (vagy ötöt mondott?) belül" válaszolta rá, de nem igazán érdekelt, mert megfordultam, és tovább mentem, úgyhogy vehetjük úgy is, hogy ennyiben maradtunk: végül is akár igaza is lehetett.
Nem jött utánam. Lehiggasztotta volna a KRESZ-szel kapcsolatos pontatlanságom? A fene tudja. Most viszont megint felmerül a kérdés, ami már a besurranó tolvajjal kapcsolatban írt bejegyzésemben is fölmerült: Mi van, ha tényleg tettlegesen támad meg, nem csak szóban?
Az egy dolog, hogy nem vagyok igazán otthon az önvédelmi sportokban, és mostanság már futni sem tudok igazán, de teszem azt: fejbe akar rúgni : mondjuk tegnap óta karateedzésre iratkozott be - régebben nem lehet, mert akkor megtanulta volna, hogy ilyennel nem fenyegetőzik az ember civilekkel szemben - vagy még rosszabb esetben valamelyik ukrán maffia főnökének az ajtónállója, és a hóna alatt ott van egy UZI? Persze ez utóbbi esetre úgysincs mit tenni, ezt ma úgy kell vennie az embernek, mint a virágcserepet az ablakpárkányról, vagy a téglát a kéménybről a fejére: természeti csapás. Ugyanúgy belekalkulálandó a mai magyar valóságba, mint a személyi jövedelemadó.
Na mindegy, azon ellenben eltöprengtem, hogy esernyőm mellett - ez, tudjuk, a nagymamák fegyvere a huligánokkal szemben - egy 3 cm körüli seprűnyelet is hordhatnék a táskámban: a vipera illetve az ólmos bot fegyvernek számít, a seprűnyél maximum boszorkány kellék lehet.
Ellenben egy ilyen seprűnyéllel mért ütés - no nem a fejre, kizárólag a rúgásra lendülő láb sípcsontjára,  vagy az ütésre emelkedő kéz alkarjára csuklójára feltehetően elvenné a támadó kedvét a továbbiaktól. Igen ám, de mi lesz legközelebb?
Hazafelé menet megnéztem, vajon melyik gépkocsi gazdája (tulajdonosa? bérlője? sofőrje? szerelője?) lehetett a hepciáskodó. Arra jutottam, hogy feltehetőleg az azóta 3 méterrel hátrébb állított, rendszámtábla nélküli volvo kombiról lehetett szó, mert hasonló más autót napok óta nem láttam a környéken.
A dologban egyébként, lehetséges, hogy nem vagyok vétlen, ugyanis tényleg lehetséges, hogy a táskám a kocsihoz ütődött. Ezt akár elismerni is hajlandó lettem volna, sőt, még bocsánatot is kértem volna, ha és amennyiben nem a fejem lerúgásával próbál igazságot szerezni magának kedves embertársunk.
Mi ebből a tanulság? Nem sok: nyertesnek kell lenni, volvo tulajdonosnak, fiatal(abb)nak (mint én), többet, és időben kell foglalkozni testedzéssel és lehetőség szerint harcművészetekkel, sokat (legalábbis nálam többet) kell keresni, akkor majd előlem térnek ki mások.

Szabadság, szolidaritás

Munkába menet ma reggel újságot olvastam, és egy publicisztikában megütötte a szememet ez a két szó. Mit is jelenthetnek?

Szabadság? Az iskolában tanultak alapján az embernek a szabadság szó hallatán/olvastán - magyar lévén - elsőre valószínűleg a XIX. sz.-i magyar polgári forradalom és szabadságharc, 1848. márciusával kezdődő időszaka ugrik be, majd a mai napi politikai fecsegés, valamint, a régi, a kádár-érából származó cinikus bon mot: "Szabad országban szabad emberek azt csinálnak, amit szabad."

A szabadság szerintem mást jelent. Jelenti ugyan azt, hogy saját döntéseket hozhatok - ebbe beleérthető, hogy arról, mit gondolok, mit mondok a világról, és beleérthető, hogy saját magammal és a környezetem jövőjével kapcsolatban is hozhatok döntéseket, de mást is jelent. Nevezetesen, hogy a meghozott döntéseim következményeiért én viselem a felelősséget, nem pedig más. Ha nincs, aki megszabja, miről mit mondhatok (nincs cenzúra) akkor a kimondott szavamnak - leírt gondolataimnak - súlya van. Ha nincs, aki megfogja a kezemet, mikor aláírom a házam eladásáról szóló szerződést, másnap nem mehetek be a házba, hiszen eladtam. Ha nincs, aki megtiltsa, vagy megparancsolja, hogy molotov koktélt dobjak "jogos" nemzeti felháborodásomtól vezetve egy nagykövetségre, akkor én leszek az oka, ha e tettem következményeképpen kirobbanó háborúban kilövik a fiam szemét.

Persze egy-egy nagyobb horderejű következmény alkalomadtán sok-sok kis okból ered, így könnyű megmagyarázni magunknak, hogy nem az én döntésem, hanem mások okoztak egy adott szituációt. Ez nem szabadság. A szabadságban vállalnom kell a döntéseimért a felelősséget.

Magyarországon 1989. - 90 folyamán rendszerváltás zajlott. Akkor is az zajlott, ha az ennek nyomában megjelenő szabadságban - a döntéseink számára kiszélesedett lehetőségeinkkel - együttesen és sokan egyenként is - nem jól éltünk. Rossz döntéseink gyümölcse előbb-utóbb beérik. Ilyenkor persze lehet lövészárkokba szerveződni, és újabb rossz döntéseket hozni: megvádolni másokat azzal, hogy ők az okai jelenlegi rossz helyzetem(ünk)nek. A kommunisták maguknak harácsolták össze/kiárusították a még megmaradt nemzeti vagyont, az bejövő imperialista (leigázó, hódító) nemzetközi tőke felvásárolta az országot kilóra, a mindíg gáncsoskodó ellenzék meghiúsította a reformok keresztülvitelét, a szomszéd országok nacionalista kormányai lehetetlenné tették a békés egymás mellett élést, és egyébként is országunk határától több száz kilométerre , a Don kanyarnál kellett megvédeni szabadságunkat a ránk támadó "vörös veszedelem" ellen.

A dolgot persze lehet tovább ragozni, de úgy gondolom, felesleges. Ha valaki szabadságról beszél, beszéljen az ezzel járó felelősségről is! Ha valaki szabadságában áll paradicsommal, vagy molotov koktéllal dobálni a neki nem tetsző embereket, vállalja érte, hogy lelövik!

Szolidaritás. Ez egy baromi egyszerű fogalom. Közösséget vállalok egy olyan csoporttal, aminek tagja vagyok. A velem egy csoportba tartozóknak segítek, ha szüksége van rám, cserébe ők is segítenek engem szükségben, bajban. Kivel vagyok szolidáris? Részben szabadságomban áll dönteni, e döntésemnek azonban következményi vannak, amit vállalnom kell. Mikor döntést hozok arról, hogy megházasodom, arról is döntést hozok, hogy szolidáris leszek a feleségemmel/férjemmel, gyermekeimmel. Ez a döntés egyes kultúrkörökben (mint ahogyan nálunk sokan mondják: keresztény országokban például) egy életre szól - de csak akkor, ha szolidaritást vállalok egy másik - a keresztény közösséggel is.

Ha beleszületek egy csoportba, a szolidaritás, nem mindíg jelenik meg saját döntésem következményeként: az emberek túlnyomó többsége azzal a családdal szolidáris, amelyikbe született. Azzal a néppel szolidáris, amelyikbe született. Kivéve, ha döntést hoz arról - ha szabadságában áll a döntés - hogy nem lesz többé szolidáris a közösséggel. Az ilyen döntésnek komoly okai vannak.

Egy FTC törzsszurkoló valószínűleg nagyon kis valószínűséggel hoz olyan döntést, hogy a jövőben nem lesz szolidáris szurkoló társaival, ehelyett az Újpest táborával vállal szolidaritást.

Ám az ember több különböző csoporttal vállal párhuzamosan szolidaritást. Miközben felelősséggel tartozom családom tagjai iránt: ha bajba kerülnek, megsegítem őket, döntéseik - és ez a szolidaritás másik következménye - következményeit magamra is kötelezőnek tartom - közben szolidáris vagyok szurkoló táborommal, választott pártom szavazóival, de honfitársaimmal, nemzetemmel és az emberiséggel.

Hogyan? Ha valaki ismeretlen megsérül, az arra járók többsége szolidáris vele: elsősegélyben részesíti, és hívja a mentőket. Ha az emberek többsége nem így tenne - mert kivételek azért vannak - senki nem várhatná el, hogy hasonló esetben segítséget kapjon.

Előfordul azonban, hogy különböző döntéseim - melyek meghozatala szabadságomban állt - a különböző csoportokhoz való tartozás miatt ellentétbe hozzák egymással szolidáris kötelezettségeimet. Magyarként szolidárisnak kell lennem honfitársaimmal - különben nem várhatom el, hogy hasonló helyzetben ők  is szolidárisak legyenek velem. De szolidárisnak kell lennem a narancsos/árpádsávos/szegfűs/madaras/stilizált tulipános - mi van még?... politikai táborba tartozó társaimmal is, és ez bizony ütközhet az előbbivel: a magyarokkal való szolidaritás magában foglalja-e, hogy egy huszast/ötvenest nyomok a kéregető koldus kezébe? És ha a kéregető koldus cigány? Magába foglalja-e ez a szolidaritás, hogy molotov koktéllal gyújtsam fel honfitásam házát? És ha más néppcsoporthoz tartozik, de - legalábbis eddig - velem együtt szavazott?

 

Itthon nem szeretem én a strandot... (kultúrmagyarodunk: mindenkit meghülyít az erőszak?)

Persze nem azért, mert semmi se szép, se jó, bár erről is lehetne mit írni.
Tegnap Velencére (sajna, nem ~-be, csak ~re) mentünk, hogy a nyáron legalább még egyszer (egyszer már sikerült) lubickolhasson egyet (a család, de legfőképpen) legkisebb fiam. Aki ugyan kora szerint már nem éppen kicsike - én már jól emlékszem azokra az időkre, amikor ennyi idős voltam - de, tartok tőle, ő soha nem lesz ennél sokkal felnőttebb, de ez más téma. A tóhoz elutazni, ott belépőket váltani, majd hazajönni, olcsóbb, mintha bármelyik budapesti strandra mennénk (ráadásul jelenleg még egy nem túl rossz szabad strand is van!).
A vonat már majdnem telve volt, mikor szerencsésen találtunk még éppen egymás mellett annyi helyet, hogy mind az öten (ja kérem, így 10% a jegy: 3 "gyerek" és két szülő) elférjünk egymás közelében, és a kocsi többi részében is voltak még jócskán ülőhelyek, bár a szerelvény vége már megtelt. Indulás előtt egy-két perccel egy népes - nálunk, ránézésre is népesebb - család szállt be a kocsiba. Volt vagy 3-4 felnőtt, 8-10 különböző korú, de ahogy oda sem figyeltem :) - többnyire talán maximum kisiskolás gyerek közöttük, talán nem is egy család lehettek, mert annak még a mi viszonyaink között is némileg nagynak számítanának?
A vonat szinte azonnal el is indult, és csak a veszekedésre kezdtem felfigyelni. Valaki egyre nagyobb hangon követelte, hogy legyenek tekintettel a gyerekekre, és hogy nem állíthatja fel őket a helyükről, és már el is könyveltem volna magamban, hogy már megint valami kellemetlenkedő, vénlegénnyel hozott össze egy szakaszba vakszerencsétlenség, amikor a szóváltás immár kiabálásba csapott. Némelyik gyerek is fölsírt, ekkor néztem meg, egy pillanatra, mi a jó fene folyik ejrópa felé haladó országunk vasúti kocsijában (mellesleg ez is éppen nyugat felé tartott). Ráadásul ez volt az egyike azon új szerelvényeknek, amik- legalábbis számomra - újnak számítanak hazai viszonyok között, - húsz éve jártak ilyenek Angliában az elővárosi vonalakon - belsejüket tekintve is inkább modern helyiérdekúre emlékeztetnek, mint a nálunk megszokott vasúti kocsikra, na de hát - ezt tapasztalatból mondom - London és Manchester között (!) - többen ingáztak naponta már a 70.-es évek végén, mint Szentendre és Budapest távolságban Budapestre napjainkban...
Szóval, ahogy hátra (előre, mert menetiránynak háttal ültem) pillantottam, azt láttam, hogy két, kb hasonló súlycsoportba tartozó, nálam, mintegy 15-20 évvel fiatalabb, kb egy korú férfiember próbál ökölharcba fajuló pofozkodós csatát vívni egymással. Szerencsére, az eset mintegy 10 m-rel odébb történt, és az előző szóváltás alapján nem fenyegetett eszkalációval, úgyhogy visszaültem, és a fiam, és feleségem világosított föl az előzményekről:
A család(ok?), ahogy felszálltak a vonatra, elkezdtek letelepedni, és felszólítottak egy egyedül üldögélő utast, aki maga és csomagjai segítségével több ülésen "foglalt helyet", hogy   szedelőzködjön kissé összébb, hiszen a gyerekeknek is le kellene ülniük. Ezt a felszólítást és főként annak hangnemét vette zokon az illető, az ezt követő szóváltásból pedig egy pofozkodással keveredett ökölpárbaj alakult ki. A dolog - számomra alapvetően meglepő - vetülete csak annyi volt, hogy várakozásunkkal(?) ellentétben nem a helyéről elkergetett utas, hanem a saját hordájának életteret biztosítani óhajtó vezérhím lépett föl támadólag először, és a csetepaté végén - átmenetileg - ő is aratott győzelmet. Az erősebb baromnak sikerült megfutamítania ellenfelét, elűzve azt korábban elfoglalt területéről, és így most már, mint sajátját vehette birtokba az üléseket. Az ügy elintézése a a pattintott kőkorszaknak megfelelő keretek között folyt eddig. Folyományaként az elűzött utas a következő - Kelenföld - megállóhelyen ki is szállt a kocsiból, mint feleségem megállapította, a szeme alatt  olyan folt volt látható, mely korábban nem volt ott.
A horda vezérhímje azonban - valószínúleg a kocsiban it-is ott is feltehetően meginduló csöndes vélemény nyilvánítások hatására, mint ahogyan mi is megbeszéltük a történteket, hiszen én alapvetően eleve fordítva képzeltem el az agresszor-áldozat szituációt - a csetepaté hozzám eljutott zajai alapján - a következő megállónál elhagyta a kocsit. Még csodálkoztunk is, hiszen ő látszott a horda vezérhímének, ha ő elhagyja a törzset, mi lesz a nap további részével. A turpisság azonban Velencén kiderült: Emberünk(?) nyilván elszégyellte magát, ezért szállt ki a kocsiból a TESCO :))  megállónál, de annyira nem szégyellhette magát, hogy a hordája hétvégi szórakozását lehetetlenné tegye, ezért csak másik kocsiba szállt át.
Mindebből mi a tanulság? Fene, aki tudja. Számomra csak annyi, hogy lassan-lassan beérik a gyümölcse az egész országban terjedő intoleranciának, növekvő önzésnek és erőszakosságnak. Nevezhetjük ezt az esetet vajon a "struggle for life" darwini megnyilvánulásának, ha szociáldarwinizmus szemüvegén nézünk bizonnyal, akkor is, ha a társadalmat általában mégiscsak más erők (is) mozgatják.
Ja, nem említettem: mindkét oldal "echte" fehér ember volt, ránézésre "északi árja" típus :)))  ámbár én soha nem fogok ehhez a baromsághoz érteni. Ezzel csak annyit akarok jelezni, hogy NEM etnikai összetűzésről volt itten szó egyik oldalról sem, "csupán" a kultúra vékony máza feslett fel. (Talán a sok használat elkoptatta?).

Kirándulás (töketlenkedéssel)

A hét végén elvittem két fiamat kirándulni. Ép testben épp, hogy élek jelszóval  - végre! - fölálltam a számítógép mellől. Már ez is nagy szó, még akkor is, ha 1., megígértem kisebbik lányomnak, hogy a nyílt napon meglátogatjuk a cserkésztáborban (aminek most ő volt boldog(talan?) parancsnoka - vagy hogy a fenébe nevezik - valahol a Börzsöny közepén; valamint 2., feleségem csütörtöktől kezdve nem mulasztott el egyetlen találkozásunk alkalmával sem, hogy közölje velem, ha már megígértem, akkor tartsam is be. Ez pedig nem kevés alkalom, lévén, hogy mindketten otthon töltjük napjaink nagy részét :) 3., Mindehhez hozzáadandó legnagyobb fiam lelkesültségét, készen állt a hét végi program.

Mire pénteken délután elszántam magam, és tervezgetni kezdtem a túrát - jobb későn, mint időben - megdöbbenve tapasztaltam, hogy ha azt a fénymásolt térképrészletet, amire lányom rájelölte a tábor helyét, összevetem egy túrista térképpel, olyan helyet kapok eredményül, amihez a legközelebbi lakott település is 12-13 km. No de mi ez egy edzett túristának? Na és egy edzetlennek? Meg kellett ellenben állapítsam, hogy otthon az egyetlen előtalálható túrista térkép, ami a Börzsönyt ábrázolja, immáron 30 évesnél is régebben került kiadásra! Az igazán izgalmas ebben, hogy jóval előtte készülhetett, hoiszen nem ez volt első kiadása, de sebaj: a hegyek nem túl gyakran váltogatják helyüket, hátrametszéssel pedig mindíg meg lehet állapítani a látható hegycsúcsok alapján, hol is vagyunk.

Na ja! Annak, aki ért hozzá. Nem nagy todomány, tanultuk az iskolában: köző, vonalzó, szögmérő meg ceruza kell hozzá. Meg a térkép tájolása (tájoló?). Na nem! Nem Afrikába vagy Új Zélandra, csak a Börzsönybe készülünk.

Reggel néhány tucat szendvics, néhány liter folyadék, indulás a Nyugatiba - pont időben vagyunk, sietségre semmi ok. Pénztárnál alig lézengenek. Autista fiam ingyen közlekedik egy kísérőjével egyetemben, van nálam egy papír, el is hoztam, így az egész út csak a nagyobbik gyerek félárú jegye lesz. Pénztár, kérek egy félárút. - Kérdi a pénztáros. Mondom, a fiamnak diákigazolványa van. És ön mivel utazik? (Zárójelben: és ha nem megyek? Mi köze hozzá? De megyek) Lobogtatom a papírt: ezzel, és benyújtom a forgótálkán megtekintésre. Papír issza, irány a vonat, még van vagy 5 perc, tömeg zéró.

Mennénk be a kerítésen, adom a jegyet meg az utazásra jogosító(?) igazolást, amikor megállít a jegyellenőr. De ez az igazolás nem jogosít ingyenes utazásra, csak 90%-os kedvezményre! Hogy a pénztáros miért nem mondta, mikor ott lobogtattam az orra előtt?! Na mindegy. Futás vissza a pénztárakhoz, tömeg még mindíg nincs - micsoda szerencse - majd vissza a vonathoz. Át a kapun az ismerős jegyszedőnél, még látjuk, ahogyan a vonat elhúz.

Hogy azt a fűzfán fütyülő rézangyalát annak a MÁV-os jegyszedőnek, meg az én idióta fejemnek, hogy nem tudom... Na mindegy, van 50 percünk a következő vonatig. Már bent is áll. Fölszállás, utazás. Vácon átszállunk a kis csühösre - persze már nem csühögnek ezek, mint régen, utazunk Drégelyvár állomásig. Nem igazán ismerem a sorrendet, de szerencsére itt van nálam a térkép, léátom, hol kell leszállni.

Hát nem itt! Megáll a vonat, ez egy megállóhely, az stimmel, mert még a neve sincs kiírva, de hol is vagyunk? Vonat el...

A térkép: kiadva 1976-ban - mutatja, hogy az állomás -megálló - épülettől északra a sorompótól indul két jelzett túrista út, ezen keresztül vagyunk a táborhelyet elérendők: 12 kilóméter, fele majd országúton.

Baktatunk kifelé a településről, de a dolog gyanús: nem olyan a táj, mint amilyennek lennie kéne. Északnyugat felől hiányzik két hegycsúcs. Elérjük a falu szélén lévő házat, az út nem megy tovább a vízmosásba, mint ahogyan azt a (30 éves) térkép jelzi, hanem balra kanyarodik - út a fenét, itt már csak keréknyom, bár jól kitaposva - persze az állomástól idáig túrista jelzés sincs - és a vízmosást, amerre tovább kellene menni, benőtte a gaz. Kérdezzük az utolsó ház udvarán álló atyafit, tud-e róla, hol a túrista út. Ő ilyenről nem tud. Kérdezünk mást is: mondja: arra van egy az erdő szélén (az erdő széle ide kb 2 Km). El lehet menni a szántóföldön addig.

Kis fejszámolás: Borsosberényben vagyunk, nem éppen Drégelyvárnál, ahol leszállni terveztem volt!

No sebaj, bemegyünk egyenesen Nyugatra tartva az erdő széléig,, ott majd a zöld+ - on északra fölmegyünk addíg, amíg meg nem találjuk a Nagyorosz-Bernecebaráti országutat, onnan célegyenesben vagyunk, és már csak 10 km lesz a táborhelyig. 11 felé jár az idő, a táborban a nyílt nap 1 óráig tart...

Ballagunk észak felé, de a zöld kereszt elfordul vissza, keletnek. Igaz, a térképen nem ez szerepel, viszont megy tovább egy szépen járható kellemetes földút Észak felé. Hol is vagyunk? Itt! Ok, ha erre megyünk vagy 5 km-t rövidítünk. A földúton negyedóra multán keresztbe feszülő drótkerítés, mögötte irtás. Tarvágás.Az út megy tovább, látom az irtás túloldalán lévő kerítés mögött folytatódik. Ki az az állat, aki keresztbe húz egy kerítést egy földúton? Hát a tulajdonos! Aki tarra vágja az erdejét. Sehol senki, a kerítés csak hasmagas - ez azt jelenti: elsősorban állatok ellen van? Másutt ez azt jelenti: ez magánterület. Akkor is, ha csak térdmagfas, és nem drót, csak sövény! De erre megy az út. Sehol senki, gyorsan átslisszolunk, mert megkerülni nem tudjuk: oldalra nem sokáig húzódik ugyan, látom végig a szélét, de mindenhol a kerítésig ér a bozótos aljnövényzet. Szerencsésen átjutottunk, és még csak ránk sem lőttek!

Ballagunk tovább az útom - immár azzal a gondolattal: majd csak eljutunk egy térképen is azonosítható pontig, az út egyre csak kanyarodik bal felé, nyugatnak, befelé a Börzsönybe. Pár km után keresztezünk egy széles földutat, amin láss csudát ! kék túrista jelzés díszeleg. Azám! Csakhogy a térképemen az egész Börzsöny területén - legalábbis a keleti felén - nincs kék túrajelzés! Hol a p-*ban vagyunk? És merre tovább? Egy biztos: előbb szálltam le a vonatról, mint kellett volna, tehát észak felé igen messze van Drégelypalánk. Inkább délnek menjünk, a jelzés csak elvisz valami lakott településig. Legföljebb nézegetünk kelet felé az erőből, hol tudunk visszamenni a vonathoz.

Lassan dél van, mikor megérkezünk egy táblával jelzett helyre, ami azt mondja, hogy ő     völgy. Na de a térképemen csak hegy van ilyen nevű! A völgy nyilván mellette van. Na jó! Feleségem ideadta a mobilját - én ilyet egyébként nem tartok - fölhívjuk a cserkész lányomat, mondják meg hol is vagyok?

Ki van kapcsolva. Na majd kélsőbb, most ebéd. Ki ebéd, de a cserkészek még mindig nem elérhetők. Na menjünk tovább dél felé. Egyszer csak kijutottunk az erdőből. Házak, majd betonút, - amin keresztben egy kerítés de nyitott kapuval: átmegyünk. Ez lehetett a TSZ, ott a templom, és ... onnan hallom a vonatot! Most megy el...

A hátunk mögött viszont erősen sötétedik, és mintha nem is lenne már olyan rekkenő hőség, mint három órája, mikor a szántó szélén kutyagoltunk. Irány a vasútállomás. A legközelebbi vonat két és fél óra múlva megy, no akkor irány a resti. Két sör, a kisebbik gyereknek őszibaracklé, de sok pénzem nincs és még csak másfél óra telt el. Ballagjunk körbe a faluban! Fölmegyünk a templomhoz: Jé, milyen szép pincesor van a templomdombra vezető út mentén! Kár, hogy nincs fényképező gépem! De hol a fenébe művelnek itt szőlőt a pincékhez? Körbejárjuk a templomot, nem különösebb, le is van zárva, mellette a temető, vissza az állomásra. Megjött a vonat, és perceken belül itt a vihar, igen sötétellik a Börzsön fölött. Egész cserkészscapat utazik a vonaton velünk. Mozdulni alig lehet a két vagonban, de csak megvagyunk. Vácon leszállás, már mindjárt esik. Ott áll egy vonat, ami pestre megy, most mondták be. De miért csak mi szállunk föl rá? Tele az állomás, a cserkészek sem mozdulnakl, a peronról, de nyakunkon a zuhé.

Beszállunk, elindulunk. Az ablakon ömlik a víz, a "mintha dézsából öntenék" ezúttal szó szerint értendő. Ezt megúsztuk, még csak úsznunk sem kell!

Na de miért nem arra megyünk, amerről jöttünk? Ezek az állomások nem ismerősek! Nagyobbik fiam felvilágosít: mert ez a vonat más úton megy Budapestre, nem a régi Váci vonalon. Na jó. Egyszer csak megállunk, és miután már az eső sem szakad - átvonult a vihar, de a vonat már fél órája áll, csak megkérdezem, mi a túró van. Közlik velem, hogy de hiszen bemondta a hangosbemondó, hogy a vonat bizonytalan ideig vár műszaki hiba miatt: a vihar egy állomással előttünk a sínre döntött egy fát, a tűzoltók most szedik le róla.

Te jó ég! Mi jön még? Végül, 40 perc várakozás után újra indulunk, majd a következő állomáson ismét várunk húsz percet: elengedünk két szembejövő vonatot: persze: ha egyszer egy üzlet beindul...!

Egy óra késéssel beérünk a Nyugatiba: nem is olyan vészes, és letudtuk a mai penzumot. Csak azt hogyan adom elő nagylányomnak, hogy a megbeszéltek ellenére nem látogattuk meg? Persze, ennyire már ismer.

 

 

 

 

 

 

Bérlet ismét

Úgy tűnik, rohamosan öregszem. Mással nem tudom magyarázni, mint időskori demenciával egyre gyakoribbá váló figyelmetlenségeimet.
Természetesen ismét a BKV bérlet és ennek körülményei a téma. De egy kissé messzebbről kell kezdenem.
Tegnap délután a teljes munkanapon keresztül történő kimerítő billentyűzet püfölés után megérdemelt pihenőidőmet töltöttem otthon a gép előtt ülve és a billentyűzetet püfölve, amikor a jobb lábam bokája környékén szúró fájdalmat éreztem. Közelebbről megvizsgálva a témát, családom más tagjaival együtt arra a következtetésre jutottam, hogy minden valószínűség szerint egy érfal adta meg magát a körülményeknek, más oka nem nagyon lehet a bokám környékén kialakulóban lévő mogyorónyi lilás duzzanatnak. Azt eddig is gyanítottam, hogy lábammal nem nagy valószínűséggel nevezhetnék be a győzelem reményében szépségversenyre, a rajta egyre feltűnőbbé válő kékes-lilás rajzolatok szaporodása mián, de ilyet eddig fel sem tételeztem. A jelenség persze érthető, ha arra gondol az ember, hogy immár két és fél évtizedet töltöttem el mindenféle munkakörben ülő munkákkal, a térképszerkesztéstől kezdve a programozáson és informatikai rendszer tervezésen kívül sok minden egyébbel is foglalkozva, mikor mi jött, és ez idő alatt nem sokat foglalkoztam a mozgással. Előtte - az egyetemi évek alatt - viszont annál többet. A lábamon látható hálózat nem kis részben köszönheti létrejöttét annak a ténynek, hogy csizma híján az ember kénytelen némileg nagyobbat ütni tenyérrel a lábszárára, ha azt szeretné, hógy a csapást hallani is lehessen. Ha ezt valaki éveken keresztül heti 4-5 alkalommal 2-3 órán át rendszeresen teszi, annak - későbbiekben rá kell jönnie - maradandó következményei lesznek.
Persze, egészségére odafigyelő, művelt európai kultúrlényként (lehet, hogy ez egy kicsit
 már túlzás?) az ember tudja, hogy az egészséges életmód nem merülhet ki a 9-10 órán
keresztüli gépelésben, ezért már évekkel ezelőtt beszereztem egy kerékpárt kivénhedt
Csepelemet helyettesítendő. Használtan, persze, igen olcsón, mert többre nem futotta.
A kerékpár az első nyári egy hetes túra második napján kezdte kimutatni a foga fehérjét,
amiből akkor lánccsere, majd később hátsó váltócsere lett. A következő őszre a megrepedt
kormány helyett is újat kapott, és csak azért nem újult meg az első váltó és a fékrendszer,
mert újsütetű tulajdonosa kifogyott a pénzből, meg egyébként is megjött a rossz idő.
A téli időszakot a pincében első kerekénél fogva egy, a téglafalba bevert kétszázas szögre
fellógatva kezdte tölteni több, más, gyermekeim részben használt, részben kinőtt
tulajdonát képező társa mellett. Ez így volt addig a napig, míg egy szomszéd be nem
csöngetett a hírrel, miszerint a pincében több rekeszről lefeszítették a lakatot, és volt ahonnan mindenféle dolgokat, máshonnan Isten tudja miket elvittek szintén csak az elébb említett tudhatja, kicsodák. Tőlunk mindenesetre ezt, a felújítás alatt álló bringát, valamint két
másiknak a nyergét (?) tulajdonította el az illető.
Nem vagyok különösebben bosszúszomjas természet, de. Mint említettem, a kerékpár fékrendszere még felújításra várt - ez gyakorlaban annyit jelentett, hogy nem túl nagy sebességgel gurulva különös elővigyázatossággal 30 méteren belül minden további nélkül meg lehetett állni vele. Ezt a tényt, valamint azt a körülményt figyelembe véve, hogy a házunkból kerékpárral legvalószínűbb irányba történő távozás esetén kissé lejtős úton haladva olyan egyenrangú útkereszteződés következik, ahol 10 balról érkező gépkocsi közül kilenc nem adja meg az elsőbbséget sem a gyalogos átkelőhelyen áthaladónak, sem a jobbról érkező járműnek, némi kárörömet érzek. Mindenesetre a helyi lapok balesetjelentéseit elkerültem
abban az időben.
Tegnap - ezen előzmények figyelembe vételével és tudatosításával családtagjaimmal és
az Internettel történő konzultáció után úgy döntöttem, elsántikálok a "háziorvoshoz",
és megmutatom neki a fent nevezett kékeslila duzzanatot, valamint meghallgatom tanácsait,
melyek minden valószínűség szerint arra vonatkoznak majd, hogy a lábat felpolcolva
pihentessem, esetleg vizes kendővel borogassam. (Nem tudom, próbált-e már valaki úgy írni számítógép - vagy akárcsak írógép - billentyűzetén, hogy közben az egyik lába kinyújtva valami, a fenekénél magasabb helyre támaszkodik, és mivel más ilyen helyzetben nem nagyon jön szóba, ez a valami nyilvánvalóan az íróasztal lesz. Nos én tegnap megpróbáltam. Aztán letettem róla, ugyanis  nem óhajtottam a bokatáji fájdalmat megtetézni egy gerinctáji fájdalommal is.)
Elballagtam tehát a rendelőbe, ahol annak rendje és módja szerint kiderült, hogy a háziorvosom a tegnapi nap folyamán délelőtt rendelt. Ezután hazaballagtam. Az útnak mindenesetre lett annyi hozománya, hogy hazafelé mentemben sikerült szert tennem
két adag seritalra is. Azt ugyan nem egészen értettem, feleségem miért nem fogadta
kitörő lelkesedéssel a neki felajánlott adagot, míg lányom fel nem világosított arról a tényről, hogy két másik, az általam hozotthoz szinte - de csak! - a megszólalásig hasonló adag hűtőzik már a hűtőben. Ez persze - talán férfitársaim egy része belátja -  nem ok arra, hogy jószándékunkat negligálja bárki is, hiszen...
Hazaérkeztemkor letettem az asztalra a tárcámat, amit természetesen ott is hagytam ma reggel. Ez tehát a mai reggeli séta előzménye.
Az írás apropója ugyanis, a bérlet, amit akkor vettem észre, hogy ismételten otthon maradt,
mikor a megállóban a hátam mögött a villamosra fölszálló két személy mindegyike
kezelte a jegyét. Ha ezt ketten teszik közvetlenül egymás után reggel hét óra
magasságában egy negyedéig telt villamoson, és nincs náluk poggyász, amivel
vonathoz igyekeznének, csak egy kisméretű válltáskát hordanak, már a
"jegyeket, bérleteket kérem" előtt is csak BKV ellenőrök lehetnek. Így tehát rögtön
keresni kezdtem a tárcámat, majd, miután rájöttem, hogy otthon van az
íróasztal sarkán (azon a helyen, ahova tegnap a lábamat próbáltam felpolcolni),
leszálltam, és gyalogtúrát indítottam.
Mindenesetre a nap folyamán van némi eldönteni való: átmenjek-e vajon az "üzemi" orvoshoz a másik épületbe - ehhez belépőt kell kunyerálnom az ottani kapuőrtől, akit, mivel ritkán
járok arrafelé, nem ismerek. Alkérdés: rendel ma délelőtt a doki? Vagy: visszamenjek-e
délután a háziorvosomhoz, akit immár egy éve - szerencsére - nem láttam (bár, sajnos,
az utóbbi 2-3 évben többször, mint előtte tíz éven keresztül, összesen), és töltsek másfél-két órát a váróban, vagy hagyjam a fenébe az egészet, hiszen már ma reggel is gyalog tettem meg az utolsó másfél kilómétert.