Kicsit talán

Kicsit talán már belefáradtam.
Kicsit talán már sok nekem.
Kicsit talán már fel is adtam,
hogy ne legyen szürke életem.

Kicsit talán már lassítanék.
Kicsit talán már kevésbé fontos pár dolog.
De kicsit talán még hozzád bújhatnék,
hogy érezzem, szíved hogy dobog.

Ess eső!

Elvitték a létrát.Vagy nincs neki lába.
Azért esik bele az ember nyakába.
Pedig hogy lógatja most már reggel óta!
Persze! A cipője nem ázik be soha!

Bezzeg az enyémek! Úgy tocsogok benne,
mintha mindkét talpam egy kacsatalp lenne.
Ha jobban megnézem, furcsán is áll rajta,
mármint hogy a cipő: mint a kacsa talpa.

Sebaj! Majd keresztbe teszem a lábamat,
helyre igazítom imígy imázsomat.
Imázs? Imazsámoly? Nem kell ahhoz cipő!
Le is veszem rögtön. Hadd essen az eső!

Fájront

Fölvettek egy programozót.
Munkája, hogy fájlt ront.
Cefetül nyomja a melót,
míg nem szólunk: fájront!

Csak két dolog

(Szabadság, szerelem)

Nekem csak két dolog hiányzik, de nagyon.
Hiányuk létemet bottal veri agyon:
Fáj, hogy nincs bátorság, fáj, hogy nincsen élet.
Fáj, hogy szabadságtól ilyen sokan félnek.

Fáj, hogy visszasírunk egy felső hatalmat,
mi megszabja utunk: tesszük mit akarnak.
Gyáva nép a magyar, tudja ezt mindenki:
kész a szabadságot bármikor feladni,
hogyha jön egy Vezér, ki apának látszik,
megmondja, hogyan élj, s életeddel játszik.

Nem volt ebből elég majd' másfél száz évben?
Mondta császár, király, mikor mi volt éppen,
mondta a Kormányzó, magas, fehér lóról,
mondta a Párttitkár. Elég lesz a jóból!

Húsz évünk volt eddig csak a szabadságból.
Azt hittem, már soha nem is kérünk másból.
Tévedtem: a magyar nem tud lábra állni,
szüksége van rá, hogy mást kelljen szolgálni.

Hogyha nincsen semmi, mi ülne nyakára,
majd kerít valakit, aki oda vágyna.
De elég is legyen e dolgokról ennyi!
Gyáva népnek nem kell semmi más, csak menni,
arra, amerre a gazdája vezeti,
mint mikor ökörre a jármot ráteszi.

A másik dolog, mi bántja a lelkemet,
az, hogy elrontottam én is életemet.
Vágyaim tévútra vezettek engemet,
ugyanúgy, mint egykor az egész népemet.

Hittük: ha fejünket új járomba hajtjuk,
pokol-démonok sem vesznek erőt rajtunk.
Tönkre tettük azt is, amit megkaphattunk:
nem építünk soha. Mindig csak romboltunk:
hitet, hazát, házat, magyar emberséget,
jó szomszédságokat, és igaz szerelmet.

S mit kellene nekem foglalkoznom azzal,
hogy hazám hogy' bánik el majd néhány gazzal,
hogyha a szívemben rendben lenne éltem?
Halálomkor akkor mondhatnám el: éltem.

Miért fáj?

Miért fáj nekem ennyire az élet?
Miért nincs benne számomra öröm?
Miért van, hogy a jövőmtől félek,
s zokogok, ha múltam rám köszön?

Pedig én szép életet reméltem.
Hittem, hogy lesz benne szerelem,
lesz nekem majd boldog feleségem,
s egy-két gyermekem nevelgetem.

Munkám is lesz, amiért majd élek,
amiért majd a szívem dobog,
szabad hazámban soha sem félek,
a láng lelkemben halálig lobog.

Se kint, se bent nem így van, csak részben.
Mára megvan majdnem mindenem.
Család, munka, szabadság - lélekben.
Csak nem értem, miért nincs szerelem.

Már...*

Hajad nem simítja arcom,
mióta nem veled alszom.
Nem hallom már szuszogásod,
nem érzem a moccanásod.
Nem melegíted a lábam
hideg téli éjszakában.
Nem csókol az ajkad többé.
Minden álom foszlik köddé
amikor csak a Nap felkel.
Minden elátkozott reggel.

* Horváth Miklós: Még... c. verse alapján.

Váróterem

Megadott szavak: borzong, fáradt, meztelen, fukar, sor, horpad, örül, félénk, pont, zsák

Hosszúra nyúlik az idő,hogy sort állunk, meztelen.
A levegő hűvös már, a test borzong, s esztelen
félelem lep, mintha a vég várna pont az ajtó mögött,
ahova mindenki belép, egymás után, és előtt.

A félénk és hős egyaránt átmegy majd a küszöbön.
Ki túl kövér vagy sovány, a mellkasa horpad, s hörög,
annak az útja talán az ajtón túl véget is ér,
és vár reá egy zsák, ha igaz a szóbeszéd.

Mert a hatalom olyan fukar, ha tájékoztatni kell,
hogy örül minden ember, ha hírforrásra lel,
mert a fáradt lélek sem rest kutatni évek óta már,
hogy élet vagy fekete zsák, ami az ajtón túl ránk vár.