Gyáva, pesszimista

Gyáva voltam, s pesszimista mindig,

és várakozásom mind bejött.

Munkámon csak más számlája hízik,

bár nem álltam gyárkapuk előtt.

Bíztam benne, majd nem veszik észre

gyávaságom, s pesszimizmusom;

sehogy sem férnék abba a képbe,

amit kellett alakítanom.

Mindig gyáva, s pesszimista voltam.

Bátorságom, hitem nincs nekem,

S amikor majd kiterítnek holtan,

Nyom nélkül múlik el életem.

Vérmező

Ledermednek bennem mind a gondolatok,
ahogyan az avar-illatú őszben ballagok.
Ezek a hűvös őszi hajnalok
elbírnának lassan kabátot, kalapot.
Befelé terjed a leveleken a rozsda;
Az ősz vörösre festi a lombokat.
Az enyészet fanyar illata leng
az összesöpört avar-halmok felett.

A Vérmezőn csöndesek a reggelek,
bár körötte a város dörög.
Szakadt kabátba bújt emberek
fekszenek dideregve a bokrok között.
Mint mezei varjak, ha jön a tél,
húzódik a város felé a nyomorultak hada,
és mint szürke dolmányos társaik,
ők is a bokrok alá térnek haza.

Mert éppen ez a föld
itta fel lázadó apáik vérét;
itt öntözték több száz éve már
a park televényét.
A közpark az öntözésért
mára dúsan megfizet:
Ápolja koldus népét:
rothadó avart ad, és vizet,
ami az égből a fejükre csorog.
Hej, te árva koldus-nemzet!
Hej, nincstelen magyarok!

A kígyó cselszövénye

A Himfy utca folyton fölnyerít alattam.

Hangjában százezer patás röhög.

Szívembe fészkelt, ott dobog, mert hagytam,

hogy csak tépjék tüzes ördögök.

A lépcső megremeg, ha végigmegyek rajta,

korlátja megvonaglik, rám sziszeg.

Én úgy gondolom, ő egy éden-kígyó fajta,

bár az almában már többé nem hiszek.

A Himfy utca tajtékos sörénye

átlobog az egész életen.

Ez vajon a kígyó cselszövénye,

hogy nem talált rám a szerelem?

A Himfy utca fölnyerít alattam,
ha arra járok, hangosan röhög.
A szívbe fészkelt, ott dobog, mert hagytam,
hogy csak tépje, akár az ördögök.

A lépcső megremeg, ha lépek rajta,
korlátja megvonaglig, rám sziszeg.
Azt hiszem, egy éden-kígyó fajta,
bár az almában már régen nem hiszek.

A Himfy utca tajtékos sörénye
átlobog az egész életen.
Az talán a kígyó cselszövénye,
hogy nem talált rám a szerelem?

Nem találtál énrám

Nem találtál énrám hűvös hajnalokra.

Reggel, ha éjt hasít, nem vagy velem.

Bár lehet, hogy úgy se’ vittem volna sokra,

nem lenne bennem ennyi félelem.

Nem lepne köd, nem hullna hó fejemre,

amikor kint égető a Nap,

nem hívnának verssorok tetemre,

nem lenne senki, aki boldogabb.

Nem találtalak meg fázós alkonyokra.

Lényed, ha tép a kín, nincsen velem.

Virágot nyitna szívem száraz bokra,

más lehetne tőled, biztos, életem.

Csöndes reggelek

Sötétek a hajnalok.

Nap az égen nem ragyog,

amikor reggel fölkelek.

Hűvösek a reggelek.

Kis szobámban lámpa ég

szűkre szabva fénykörét:

asztal, szekrény, óra, ágy.

Messze űzve mind a vágy.

Ha jön az ősz, és őszre hó,

a kertből sem hallik rigó.

Nincsen arc, ami rám nevet:

csönd van, amikor fölkelek.

Nevessen az!

Nevessen az, ki nevetne még!

A lüktető sorok

hiába mind, ha jó remény

a szívbe nem csorog.

Kacagjon az, ki tudna még!

Ha szívében tavasz

közelg, s ha fénylik még az ég,

hát kacagjon az!

Sírjon, akinek szíve fáj

a múlt idők után!

Akinek szürke már a táj,

csak sírjon az bután!