Útelágazások

Örök útelágazás az élet,
az Elágazó Ösvények Kertjében élünk,
és én folyton attól félek,
hogy ha rossz útra térek, végünk.

Pedig sokszor volt, hogy tudtam,
most a járatlanabb útra kellene térjek,
amelyet benőtt a bozót, gaz és dudva,
sáros földjén talán a férgek
hemzsegtek, és én a másik utat,
a szélesebb, kijártabb, simát
választva mentem vándorlásomban tovább.
A keskeny út talán vitt volna máshová,
vagy csak így, visszanézve vagyok ostobább?

Hetyke lépteim már megnehezedtek,
bátorságom tapasztalatra változott,
nehezen megyek már neki a hegynek,
de a Nap még le nem áldozott
fejem fölött.

Még fényesen süthet újra,
ha majd újabb elágazáshoz érek,
és döntést hozok, hogy melyik útra
lépjek, és mit hagyjak el, ami méreg,
magam mögött.

Egy farakásban

Egy farakásban a fák
nem modellje a világnak.
Nincsen köztük a rák,
és a véletlen, ami kirágnak
mindent, ami jó,
és mindent, ami szép
lehetne, ha nem esne a hó,
és lenne fedezék.

De nincs fedezék, ha a gamma
sugarak lőnek rád.
Itt nem segít a hozsanna,
hiába sikolt a szád.

Egy farakásban a fák
nem modellezik a világot.
Itt nincs, ami visszavág,
hogyha a rönköt felvágod.

Nem sikolt senki fel,
ha a fejszét fogja kezem,
nincs akit hideg kilel:
már mind élettelen.

Eltakarodnál?

Na, eltakarodtál már?
- szólt a fiára az asszony.
Csöndbe' maradt pár száj:
szokta, viszályt ne fakasszon.

Mindez már beépült
az életnek medrébe.
Mára mindenki sérült.
Csak várnak halkan a végre.


A magukéra inkább;
s nem készülnek harcra.
Öröklődnek a minták?
Kódolva a kudarcra?

- Na, eltakarodtál már?
Nem tudom, miért ver Isten.
Rám csak a semmi vár.
Itt már örömöm nincsen.

Lavina

Förgeteg sodort a hegyről a völgybe,
és eltemetett a hólavina.
Szerelmes voltam egy gyönyörű hölgybe,
és nem volt közöttünk semmi vita.

Ragyogó szépsége izzott a fényben,
mint ahogy' csillognak a hómezők,
a metsző fényben már szinte féltem,
egy lépésemmel megbántom őt.

S így történt. Förgeteg támadt nyomomban,
mint amikor a hegy maga dühöng.
Az egész hómező immár romokban,
én meg a lavina alatt ülök.

Bíbor pokol nélkül

Bíbor pokol. Kegyetlen ajándék.
Engem okol. Még utána járnék.
Hajnali kín. Meddő tüze éget.
Semmi el nem űzheti a rémet.

Üszkös romok, parázs hamu alatt,
fehér izzásból csak ennyi maradt.
Kormos füst száll fel a felhős égre.
Kiűzettem, s nem tudom, mi végre.

Néha látom még a kaput tárva.
A kép fakul: marad szívem árva.
Fehér a csend, most szinte kegyetlen.
Csak emlék, hogy valaha szerettem.

Csobbanás a kútban

Választ kaptam a múltból.
megjött az üzenet,
egy visszhang a kútból:
"A béke legyen teveled!"

Kavicsot dobtam a kútba,
megvárva az időt,
koppan? csobban-e újra?
Vizet ad, vagy levegőt?

A hang jött vissza a kútból:
csobbant benne a víz.
A vödör leszakadt a rúdról.

Vize volt szilvaíz.

A kelő Nap előtt

A kelő nap előtt
az égen fény játszott.
A kelő Nap előtt
minden szépnek látszott.
A kelő Nap előtt
egész élet várt ott.

A nyugvó Nap után
vöröslött már az ég.
A nyugvó Nap után
maradtam volna még.
A nyugvó Nap után
végül megjött a sötét.