Hallgasd

Ha senki sem szól hozzád,
hallgasd a kristályrácsok zümmögését,
ahogyan összekoccannak a gázmokekulák,
vagy a hópelyhek reccsenését.

Ha senki nincs, aki szólna,
hallgasd a vér dalolását füledben,
halld meg, ahogyan megnyúlnak afában a rostok,
Hallgasd, hogy mit mesél
a Magellán Felhőből két milló éve indult fény
az útjáról, amig szemedbe ért.

Ha senki nincs, aki szólna,
a tollad sercegjen a papíron,
a kompjúter billentyűzetének zörgését,
és ventillátorának zaját hallgasd.

Vagy egyszerűen zenét.

Vannak csodálatos versek

Vannak versek,
amelyek csodálatosak,
noha föl nem foghatom,
hogy mitől is azok.

Rímük nincsen,
ritmusuk botladozgat,
és a szóhasználaton
bizony meg nem halok.

Mégis hatnak.
Alighanem a gondolat,
amely torkon ragad
bennük, vagy szíven üt.

Mást láttatnak:
a lényeg-rejtő vesszőfonat
amikor felhasad,
másként látsz mindenütt.

Ködrongyos reggelen

Az ablakon túli ködrongyokból
vicsorítja fogait rám a való.
Csorba, lyukas, hiányos fogsor,
kiharapja mégis azt, ami jó.

Álmot morzsol odvas zápfogán,
vágyat őröl, nyállal keverve azt.
Ha a köd felszáll, talán délután,
többé akkor sem lelhetsz már vigaszt.

Tudom, hogy mi alakítjuk a létet,
belülről izzik ki az egyéni jövő,
és ha nem tartlak karjaimban téged,
csak a halál, ami a jelenből kinő.

Hát így morzsolom én is magam
csorba fogakkal életen át.
Ezért idézi oly ritkán szavam
a létnek napfénytől zengő mámorát.

Nem kell Marsra menni

A vörös magányért nem kell Marsra menni.
A légritka táj, a sívó, vörös homok,
ahol az marad, aki eltökélt, konok,
helyben is megteremhet a szívben. Semmi
nem is indokolja, hogy századokon át
hajszoljuk az értelmetlen marsi létet.
Azt akár a négy fal között is eléred,
mert a semmi nem kívül, hanem koponyád
ívelt, sötét boltozata alatt terjed.

Nem is kell hozzá más, csak annyi, hogy merjed
bevallani magadnak, hogy nincs mit tenni:
ez a játszma már kezdettől vesztésre áll.
Látod! Soha senki nem lázad, kiabál:
a vörös magányért nem kell Marsra menni.

Photoshop

Fotóimat megshoppolom,
a zoknit újra stoppolom,
egypár lyukat eltűntetek.
Ti régi társak, eltűntetek.

Az arckönyvbe nem töltöm én,
milyen volt akkor a remény.
Ha a kép fakul, mert csak hagyom,
vele fogy el a vagyonom.

Mert vagyonom nincs, ez tudható,
ha volt, elolvadt, akár a hó.
Hát fotóimat shoppolom,
emlékeimet stoppolom.

Planktonzaj

Amint a plankton énekel
Rádió(l) áriákat,
ahogyan a mélységben
összekoccan fél tucat kovaváz,
ahogyan a lyukacsaikon átáramló víz
rezgésbe jön,
s interferál önmagával.

Az elhalt élőlények éneke ez csupán:
a Lyukhordozók* dala,
az élettelen vázak zaja,
a halál harmóniája.

Planktonzaj a mélyben.




*Foraminifera

2015.

Amint egy kutya füvet legel
a védett állatok zónájában,
a migránsok ellen felhúzott
drótkerítés mellett.

Amint kipusztul a fű,
ahol a kutya lehugyozza
a migránsok ellen felhúzott
szögesdrót kerítést.

Amint a migráns család fennakad
a lehugyozott szögesdrótok fogain,
a kipusztított Zónában,
ahol fű sem nő többé.

Amint a migráns család egésze kiszenved
a lehugyozott szögesdrót innenső oldalán
valami kutyától ajándékba kapott,
mérgezett élelmiszertől.