Tél közeledik

Télikabát araszol megállóban.
Bal lábát húzza,
tyúklépésben siet.
A víz túloldalán, a Házban minden jól van,
de a télikabátok jövőjében
már régen nem hiszek.

Alacsony most a vízállás,
meg sem billenti kémény-kalapját,
ha úszik híd alatt, hajó.
A várost régóta szarkák
és varjak lakják.
Itt még tavasszal sem hallani,
hogy élni jó.

Őrült beszéd

Őrült a beszéd, mint a dadában,
jeges szél fújt már május havában.
Őrjöngve hordta a jégszilánkot
végig a nyáron. Ilyet ki látott?

Befagy a száj, blokkol az elme,
ha nincs a létnek egyetlen szerelme.
Pusztító vihar dúl kívül és belül,
ha nincsen, aminek a szív örül.

Száraz ág és lángoló erdő.
Komoran gomolygó, fekete felhő
rohan az égen, Sötét az este,
hogyha az elme gyásszal van festve.

Őrült a beszéd, mint a gazdája.
Elbújna mögé vára sáncába.
Betör az árvíz, a szennyet hozza,
lassan a tornyot bontja, nyaldossa.

Ablakba állva üvölt a szélbe,
nincs, aki hallja. Azt is mi végre?
A mocsokáradat csak egyre nő,
végül nem marad más, csak a kő.

Libegő lepkék

Látsz-e, lányom, fejem körül
libegő lepkéket?
Hoz-e álom, hogy megörül
szív, szemedre kéket?

Csipke tövis, vagy vadvirág
rajtam a koszorú?
Fény sugárzik? Belül kirág
mindent a barna bú?

Hegyen állok, messze nézek,
vagy száraz faágra?
Jönnek még rám vidám évek?
Megyek nemsokára?

Te meg én

A váltóba botlott bele lába,
és pofára zuhant a bazaltzúzalékon.
Nagyon elege volt mára,
érezte, hogy harminc éves fékon
nadrágja végleg szétszakadt az ülepén.
Vajon hová lett életéből a te meg én?

A relészekrény

Szembe jött a relészekrény.
Rózsaszínben villogott a fal,
majd vérvörösre vált.
Vajon mit is akart?
Azután ibolyán felfénylett, ez tény,
amint a helyiérdekű befutott,
majd zörögve elindult tova.
Most is megy még. Nem tudni, hova,
s miért hurcol magával.
Benne él a csattogás,
meg alul a csikorgó erő.
Én lennék a fő fogás?
Az lesz: majd lelő,
azután meg kibelez a sors,
mint egy filéző kés.
Ízemhez a bors
só nélkül kevés.

A relészekrény meg csak jött,
és hiába bújtam el
szavak mögött, sorok között.
Fejemben támasztott új ködöt,
de...ez ma már kit is érdekel?

Sziszipuszi

Tegnap még lábon táncoltak a vérerek,
mára csomó nő a köldök fölött.
Keservek űznek folyton, mint vérebek,
nem is volt egész, ami eltörött.

Van, hogy utolérnek, és torkon ragadnak,
szinte kiszorul belőled a szusz.
Ha nem lenne, úgyis találnál magadnak
követ görgetni föl, mint Sziszifusz.

Forgolódsz éjjel, és túl korán ébredsz fel,
és kínlódik benned az írhatnék.
Reggel tükörben magadnak már nem tetszel,
és senki sem kérlel, hogy maradj még,

de az égen hiába vérveres a Hold,
egy jól ütemezett puszi mindent megold.

Dühöng a szív

Dühöng a pumpa bent a mellkasomban,
és lassan már az őrületbe hajt,
hogy nem találom helyem otthonomban,
pedig kerültem mindig minden bajt.

Dühöng a szívem, annyi a gazember.
Nálunk a bűn már rutin-dolog.
A hazugság árad, mint a tenger,
és füstje száll, mert pokol-láng lobog.

Akit vezetni választott a népe,
szemen köpi mindet, és magát,
föl se néz az égre, hogy még kék-e,
ha megtagadja korábbi szavát.

Dühöng a szív, mert jórészt tehetetlen.
Annyi közöttünk az áruló:
a diktatúra újra temetetlen,
neki tapsol három millió.

Dühöng a szív, mert az agy már látja,
több nemzedéknyi lesz a kárhozat,
hiszen csak csupa gazember ártja
magát közügybe. Gonosz áthozat.

Dühöng a szív, mert immár otthonomban
a gaz hazugság üli ős torát.
Akármerre nézek is, csak ott van,
a Sátán egészségére issza borát.