Ne mondj semmit!

Ne mondj nekem semmit, ha nem muszáj!
Inkább ne szóljon hamisat a száj!
Hadd üljünk pár percet csendben veled,
mielőtt aztán végleg elmegyek!

Ne keressél üres mentségeket!
Egyszerűen mondd azt, hogy ég veled!
Hogy csalódtál bennem, úgyis tudom.
Innen megyek egyedül utamon.

Ne mondj már semmit, nem szükséges az,
ha ami volt, még az sem volt igaz.
Ne mondd, hogy engem szerettél nagyon!
Az a világ elmúlt. Most itt hagyom.

Undorvilág

Utálom az egészet.
Az egész bolsi vircsaftot,
közeleg az enyészet,
adják-veszik a bankot,
a nép meg kussol, szenved.

Undor ül a világon.
Megfekszi a gyomromat,
az egészet kihányom.
Nem látok, csak gyomokat,
elszívnak minden nedvet.

Nincs béke belül, kívül,
csak pokol tűz éget.
A hit parazsa kihűl.
Már várom a véget.
Mi adna harchoz kedvet?

Gyümölcs pusztul, dudva nő,
égig ér a kertben.
Elveri méreg-eső
mind, amit szerettem,
és beszántják a kertet.

Sok-sok éve véget ért
az élet köröttem.
Megszenvedtem, amiért,
és amerre jöttem.
S csak szitál a gyilkos permet.

Cseng, zúg, zümmög

Állandóan cseng és zúg fejem,
mint akinek percei vannak hátra.
Szerettem, és nem találtam párra,
elkerült a boldog szerelem.

És most zümmög, cseng a világ,
mint egy beragadt ajtócsengő,
nem, mint ércharang, messzezengő,
ez a zúgás mindent kirág.

Végül előjött három nyúl

A hegyre indultak reggel, jókor; amint
kapaszkodtak a teherrel, egyszer valamin
összevesztek. Kiabálástól zengett a hegy,
visszhangzott erdő, elhallgatott a vörösbegy,
hátat fordítottak fák cserjék és a bokrok.
Aztán, hogy elhallgattak, az addigi boldog
zsongást ijedt, szinte bántódott csend vette át.
Nem juthattak föl estig a nyeregbe, tehát
sátrat vertek a nagy tó partján a hegy alatt.
Céljaikból aznapra már csak annyi maradt,
hogy egy sátorban átvészeljék az éjszakát.
A hegy és az erdő csendje maradt nyomott,
s éjfél után, ahogy az idő ballagott,
halk neszezés támadt mindenütt a fűben,
aztán elcsendesedett, mintegy kihűlten,
s mire a Nap a hegy fölé emelkedett,
a fű a tisztáson kiegyenesedett.
Megszólalt a vörösbegy is egy faágon,
és nyulak óvakodtak a rétre. Három.

Az édentől nyugatra

Az édentől napnyugatra járok,
talpam alatt csak száraz homok,
de még visszahívó szóra várok.
Nem értem, miért vagy ily konok.

Hogy a Paradicsomból kiűztél,
összetörted egész életem.
Addig tavasz volt, távol a rút tél,
akkor érkezett fagyos telem.

Fádról édes almát szakítottam,
tudtam: tiltott ez a szerelem.
Megmérgeztem almám, magam ottan,
és bezárult az éden nekem.

Napnyugati sivatagban járok.
Mögöttem puszta, előttem árok.

Jó, vagy rossz?

Jó, vagy rossz voltam, lényegtelen,
vagy csak a sors volt hozzám folyamatosan mostoha?
Véget ért nyaram, itt van telem,
és többé nem lesz új tavasz már soha.

Jó, vagy rossz voltam akkor vajon?
És ha rossz, az vajon ma még számít?
Hisz semmi nem maradt, nem ámít
az idő többé, ez az én nagy bajom.

A kívülálló

Szokásainkat nem ismeri,
csak egy a vadak közül:
nincs kultúrája, előélete.
Az ilyen, ha szólnak neki,
jöjj! akkor is örül,
majd kérdezi reménykedve,
tényleg: jöhet-e.

Nem tanult ez semmit,
soha nem is olvasott,
nem szerzett magának pár
jó támogatót,
aki neki megnyit
egy pár becsapott,
orra előtt bezárt raktár-
ajtót, ablakot.

Nem tudja a szokásokat,
trágyás a lába,
karcolja a fényes padlatot.
csak magányosan ásogat,
Istennek hála!
Nem szerez ez magának
soha magaslatot!