Tengerről a sivatagban

Nem írhatsz a tengerről
mélyen a sivatag közepén,
hacsak el nem képzeled
a hullámok játékát,
vagy kicsiny hajódat,
amint vadul dobálják
a szélviharban
toronymagassá vált hullámok.
De írhatsz a tengerről,
ha körülnézel ott,
és látod a homokdűnék hullámait,
a sziklák végelláthatatlanságát
a tiszta éji égbolton
világító csillagok alatt,
vagy a napkorong fényében
izzásig hevülve.

Nem írhatsz a szerelemről
magányban, elhagyatottan,
hacsak el nem képzeled,
vissza nem idézed,
milyen volt az az érzés,
amikor szólhattál kedvesedhez,
amikor rád nevetett, szólt hozzád,
megölelt, és megcsókolt.
De írhatsz a hiányáról,
ha körülnézel magad körül,
és látod a percek szürke végtelenjét,
amint a semmiből jönnek,
és a semmibe futnak,
nem hozzák a beteljesülés ígéretét,
és múlásuk nem hagyja maga után
a boldog percek emlékeit.

Amióta nem szeret

Amióta nem szeret, és elhagyott,
fakó a nappal, és sivár az este,
az élet jégmező, a szív fagyott,
mert nincs a hév, amely melegítette.

Amióta nem szeret, és elhagyott,
kevesebb a fény és több az árnyék.
Szinte folyton sötét homályban vagyok.
Ha tehetném,  ragyogásban járnék.

"Nem úgy van most, mint volt régen"

Ma már nincsen úgy, mint volt tizenháromban,
többé nem heverek útszéli árokban,
hogy hulljon a hó rám, tépjenek a szelek
nappal, éji órán, mert úgy szerettelek.

Elmúlt, vége. Lábra álltam tovább menni,
bár nem mondtam sosem, ez volt benne, ennyi.
Az út végén vár egy széles-mélyebb árok,
de, hogy odaérjek, lassítok. Még várok.

Olyan verset írni

Azt szeretném, hogyha versem olyan lenne,
ha olvasnál, kedves, örömed leld benne,
ha raknám szövegét olyan cifra szókkal,
virágba borulna a sziklás hegyoldal,
úgy csobogna sora, mint a fényes patak.
(Már nem látlak soha, pedig imádtalak.)
Havat hozna ríme rám, mint a zord telek,
megmutatná, íme: nagyon szerettelek.
Azt szeretném, kedves, olyan verset írni,
legyen szemed nedves örömödben sírni,
mégis mondd magadról: szívem most megretten,
hogy megváltam attól, akit így szerettem.

Tizet egyért

Akkor is sok, ha már kevésnek érzem,
aminnyit még ma is gondolok reád.
Egy útról akkor másik útra tértem,
bár ma sem tudom, hogyan iszod teád.

Talán igaz, hogy nem túl sokat kértem,
és amit kaptam, nem volt túl kevés.
Hogy megszerettél, csak tiéd az érdem,
elmentél, értelmetlen a létezés.

Három év is elrohant azóta,
sokkal hosszabb volt, mint három évtized.
Nem hiába mondja azt a nóta,
egy percért az ember egy élettel fizet.
Kettőt adnék, így szóljon most ez óda,
még egy percért. S egy életért tizet.

A körzet

Körülhatárolt,
bizonytalan formájú terület,
amelyen élek.

Szürke halál-folt,
nincsenek fák, virágok, füvek,
elhalnak itt a remények.

Magunknak miért tapossuk
sárba folyton
a tavaszok bimbózó virágát?

Sokunknak egyforma a sorsunk.
Mint árva foglyok
miért törjük le szabadságunk ágát?

Ez itt a körzet.
Nem szabadulhatsz belőle 
sohasem el.

A sors itt ölhet.
Mégis élned, és idővel
itt meghalnod kell.

Migránsország

Sohasem láttam élő migránst.
Tudom, kéjelegve mutogatták a tévében,
a fotóriporter felrúgta,
aztán mosakodott, hogy ő nem,
szöges drót mögé zárták,
mint a zsidókat a nácik,
vagy mint az állatokat,
a politikusok az ágyamba fektették
közém és feleségem közé,
aki szintén nem látott migránst,
de úgy kell rettegnie tőlük,
mint ahogyan nem rettegett
a Magyarországról elmenekült
újabb félmillió migránstól
soha senki még.