Szó

Dugó a szó, és görgeteg,
meg maga, a duzzasztott folyó,
kopogás, amellyel zörgetek
ajtón, puskából kilőtt golyó.

Dorong a mondat. Szétvered
vele a védelmet mind,
és csatáid velük nyered.
Gumibot. Kéz, ami int.

Folyót rekeszt, és folyamot
indít ártatlan szöveg.
Palackba zár, s ha gondolod,
kartácsot lövet.

És sima, nyájas, meg hazug,
érdes pokróc, és igaz.
Elbújni tőle nincsen zug,
csak burjánzik,mint a gaz.

És kéz a szó. Ütni kész,
és néha lágy, úgy simogat.
Megvérez, mint éles kés.
De ritkán gyógyító is akad.

Ring

Kecsesen ring, most mégis el,
nem vagy már olyan fiatal.
Szólnál neki? Visszafelel:
mi van, papa? Mit is akar?

Másrészt ott a kötelesség:
család, gyerek, napi gondok.
De enélkül mi is tessék,
hogyha sohasem vagy boldog?

Elhúztak a hajók

Elhúztak már a hajók a víz tetején,
mind a sok-párevezősök.
Életemből nem hiányzik más: te meg én;
pedig mi vagyunk már az ősök.

Nem jönnek már újra hajók,
hogy messzire vigyenek innen.
Elkopnak mellőlem a jók.
Nem marad miben hinnem.

Görnyed a kín

Hétrét görnyed a kín,
és hasmánt csúszik a porban,
hogyha nincs meg a rím,
hogy fölszedné valahonnan.

Valójában semmi sem változott:
ami volt, az tart örökké;
ha ki szeretett, már rég távozott,
vagy a szerelem vált maga köddé.

Valójában mindent újra élek,
a kimenetel előre jól látható;
hát nincs semmi tán, amitől félek,
hisz tiszta az út, mint a hó.

Zsombinak tűzoltó vonatról

"Zsombi, te, hallod-e?!"
Mesét mondok most neked
a tűzoltó vonatról,
amely tüzet olt, hogyha kell,
síneken barangol,
néha megáll erdőn-mezőn
vadvirágot szedni.
Minden tűzoltója kiszáll,
míg nem fütyöl menni.

Vízzel teli tartályokat
vontat piros mozdony.
Tüzet oltanak el sokat;
ez a dolga,  mondom.
Messzire szól a sziréna,
ha oltani mennek.
A tűzoltók esznek-isznak,
alszanak. Nem szentek,
hogyha sehol sem ég a tűz.
De amikor lobban,
kötelesség az, ami űz:
eloltani nyomban!

Ha nem sín mellett ég a tűz,
erre varrjál gombot!,
hogyan mennek eloltani?
Nem csinálnak gondot:
van két kocsi a vonaton,
autókat szállít.
Tűz közelébe a vontatom,
azután leszáll itt,
a vasútállomástól már
rövid lesz az útja,
mindegy, hogy tél van-e vagy nyár,
a tüzet eloltja.

A szerelem terepasztala

Világos kék, fekete és piszkos fehér- szürke,
karéjos foltok, mint domborművű térkép,
a szerelem egyik terepasztala
- a szürkét talán tört fehérnek mondtad volna,
ahogyan égő vörösbarnát korallnak,
hiába mondtam, hogy a korall
az egy mészkő szirteket építő,
telepes, apró, polipszerű állat,
azt válaszoltad, hogy a korallról
most már mindig te fogsz az eszembe jutni,
azt hiszem, akkor még jólesőn nyugtázhattad,
hogy bizonyosan így is lesz,
mint ahogyan valóban lett is -,
és a piszkos szürke, vagy tört fehér mellett
halvány kék foltok is voltak, mint tenger hullámok
ruhádon, amely az élet domborművét,
mintegy a szerelem terepasztalává alakította
számomra akkor, ott visszavonhatatlanul.

Verset írni

Nem préselődik vers, mint gyémánt
nagy nyomás alatt,
az egykor volt feszültségből ma már
gőz sem maradt.
Csak vonulnak a napok, hetek
számolatlanul,
és bár az ember nem beteg,
a múltból nem tanul.

Verset írni kell.
Anélkül élni nem lehet,
ha nincsen vers, az éned az,
ami végül eltemet,
ha szörnyálmok, képzelgések
nem így jönnek elő,
majd lesznek még szörnyű éjek,
hogy megfagy a velő.

De verset írni puszta önterápiából
talán nem is szabad,
mert mit ér, ha téged ápol,
ám mást nem ér el szavad?