Reggeli fények

Háztetőkön hajnali fények égnek,
és a Napnak lángsugarú korongja,
mintha húznák égbeli szárnyas ökrök,
kúszik az égre.

Csíp a reggel. Már foga lett a fagynak,
vén platánok ágai légbe fagynak,
és a pázsit törzsük alatt terítve
barna avarral.

Rózsadombon csillog ezernyi ablak
borzalom-SZOT épület oldalában,
és a várhegy házai tündökölnek
reggeli fényben.

Görcsbe merevedve

Görcsökbe rántja szívemet az a nő.
Vergődöm az elmúlt pillanat alatt,
könnyedségéből mára semmi maradt,
csak a hiány, ami belőle kinő.

Csomóitól a porban kúszom. Minő
végeláthatatlan - már ne is tagadd! -
az út! Szárnyam sárban; régen leszakadt;
vonaglom, amíg le nem győz az idő.

Mégis, ahogy rágondolok a múltra,
megért mindent a nagyszerű pillanat,
bánatot, hiányt és a borzalmakat
is beragyogja: éltem hozzá bújva.

Nem foszlott el, bár az idő elhaladt
fejem fölött: nem felejtem a nyarat.

Miért?

Miért is kéne nékem
kék egekről írnom,
ha a szürkeség, ami most dereng,
a nekem való idő?
Miért is kéne
eltagadni kínom,
ha nincs öröm,
amely a szívemből kinő?

És miért is kéne nékem
verseket írnom,
hogy mások olvassák
rímelő szövegem?
Miért kell folyton
papírokon hívnom
azt, aki jön majd,
és eltemet?

S ha írok, miért nem szekrényt,
magányos tölgyet,
ingó gránit sziklát
idéz meg a dal?
Vagy miért nem
ablakpárkányon könyökölő hölgyet,
olyat, ki boldog,
és tudja, mit akar?

Miért, hogy nem az van a versben,
ami feldobna, és előre is mutat?
Vagy aki csak vállát vonogatja nyersen,
ha kérdi tőle bárki,
ismeri-e az utat?

És miért is rajzanak a fejben
a leírni való kép-gondolatok,
megfogalmazásra várva,
vagy fuldokolva,
mint légy a tejben
szinte mindig, ha magamban vagyok?

Munkás-élet

Hatkor indul reggel a HÉV Csepelről.
Hét előtt már munkahelyemre értem.
Hét után pár perccel a gép bebootol,
indul a műszak.

Még sötét van, hogy kapumon kilépek,
s már sötét lesz, hogy Csepelen leszállok:
közben eltelt újra egy év egészen:
munka az élet.

Pokol felé

Nem vagyok költő.
Már nem is leszek,
szóljanak belőlem
égetett szeszek.
Röp-képtelen vagyok,
leszakadt szárnyam,
pedig, hogy ragyog
a Nap néha, láttam.
Láttam, hogy felhő
szállott elébe,
elment a fény és
sötét jött helyebe.
Láttam hogy szája nyílt
földi pokolnak,
benne az ördögök
csak engem okolnak,
láttam, az emberek
erkölcse laza,
s agyam csak azon járt,
hogy' jutok haza,
mert leszakadt rólam
minden fényes vértem,
s eddig a bozótban
még csak beljebb értem,
hallottam, hogy' kong
a rémítő harang,
és semmiről sem szól
a cím, meg a rang,
és csak arról szólt
majd' minden dalom,
saját boldogságom
hogyan hiányolom;
nincsen hát helyem.
Röpülni nem tudok.
Más sem jön velem.
Sötétbe ballagok.
Hogyha egér cincog,
nem mozdulnak hegyek.
Nem hegycsúcsra tartok.
A pokolba megyek.

Fürdőben

Márvány mintás csempe a fürdőszobában, a falon.
Alul sötét kékes zöld, feljebb szürke.
Mintája, ha nézem, mozdulni látszik. Hagyom.
Az következtetést magadnak szűrd le!

A pára lecsapódik a fürdőszoba-csempén,
kövér vízcseppekben végigfolyik rajta.
Gazdag volt életem. Vagy mégis talán szegény?
Eldönthetetlen. Nem vagyok döntős fajta.

Míg hideg szél el nem fújja

Rózsaszín a hajnal ujja?
Szennyes lilát kent az égre?
Hideg szelét már fagy fújja,
bár az ősznek sincs még vége.

Egy órával később van ma,
mint amennyi egy hete volt.
A hét végén három napra
táncot jár az utcán a holt.

Cukorkáért álarcosan
jár majd gyermek házról-házra.
És én vajon élő holtan
találhatok-e majd párra?

Kivilágosodott az ég.
Kifakult a hajnal ujja.
Pár percnyi a kábulat még,
míg hideg szél el nem fújja.