Néha egy ötlet

Néha beröppen még a szívembe,
ránézek a volt szeretőmre.
Csakhogy az ötleten ott van a folt:
nincs szeretőm már, csak volt.

Néha beröppen még a fejembe,
táncba igyekszem még az este.
Csakhogy az ötleten ott van a folt:
táncos lábam már csak volt.

Néha beröppen egy eszme fejembe,
írok egy jó kis verset az este.
Csakhogy az eszmén nagy folt van:
költő még soha nem voltam.

Reggel

Aztán a reggel annyira más,
mégis folytonos. És marad
a szívszaggatás,
a csengő is süvít.

Csóka szól a kertben
a zöld fák között,
a hetes haranggal a hőség már beköltözött
a lehunyt pillájú, kitárt
ablakok mögé.
A gitárt
már régen nem vette kézbe senki.
Sosem tudott,
jól játszani, a gyakorlás meg elmaradt.

És a reggel más
ugyan, de
önmagával mégis azonos:
nincs várni semmit,
a csengő folyton szól
a fejben, és itt marad
már talán örökre
a szívszaggatás.

A soha meg nem valósult jövő

Talán az volt az utolsó igazi kaland,
amikor a fennsíkra érve elkapott a vihar.
Én vittem magammal esőkabátot,
de túl melegnek bizonyult,
és mindegy volt, hogy fölveszem,
mert alatta ugyanúgy vizes lettem.

Mire visszaértünk,
a vihar elment, a Nap sütött,
a sátrak bokáig vízben álltak,
csak pálinka segíthetett a helyzeten.

Mint korábban, októberi, ködös hajnalokon,
Szatmárban, katonaként,
indító keverékként az almásládák előtt.

De akkor már megkaptam
az utolsó levelet,
amelyet asztalfiókban őrizgettem,
amíg egy költözés során talán
végleg elveszett.

Újraéli néha az ember a múltat,
hiszen
abban még benne rejlett
a soha meg nem valósult jövö.

Végre eső

Tört híd alatt esőben.
Egy apokalipszis után talán.
Az égszakadás már elmenőben,
most víz folyik a volt őrház falán.

Nagy, álmos erdő most a város,
ember sehol, csak vadak szerteszét,
alig, ami a Földre káros,
és szinte senki, aki értene mesét.

A boltokban még ott a Mars szelet,
noha üvege nincs egyiknek sem;
a kirakatok nem bírták a nagy szelet,
a csoki ott maradt. Furán, édesen.

És most végre eső.
A Geiger-Müller nem ketyeg,
hát egy ép edényt keres ő,
mert most van víz. "Holnap szomjas leszek".

Többé nem lobog

Kövek közé kevertem égő szívem:
párom lesz, aki megtalálja majd,
mondtam, én mindig véle tartok híven,
kerülve mind a gondot, és a bajt.

Nem ásta ki senki azt kövek közül,
hogy éke lenne, szívén dobogna.
Hát nincs is, aki jöttömnek úgy örül,
legszívesebben pillangót fogna.

Kövek közé kevertem égő szívem.
Már megkövült. Szürke, nem is dobog.
Majd homokká válik, elporlad szépen.
Többé nem gyullad lángra, nem lobog.

Az ifjak inkább

 Az ifjak inkább a halálról írnak,
a véneké a szex és szerelem,
noha már egy menetet sem bírnak,
"A múlton", mondják, "majd leverem".

Az ifjak inkább a halálról írnak,
távol van még. Jövő ködébe vész.
Az öregek nem idéznek, hívnak
halált. Majd jön. Nem kell ahhoz ész.

Az ifjak inkább a halálról írnak,
és én írok mindkettőről is.
Múltjaim, és a jövőm is. Hívnak.
Hiszem, amit írok, mind hamis.

Egy csomó dolog

Csomó dolgot tőled tanultam:
szeretni akkor is kell, hogyha fáj,
ha keserűbb sokkal, mint édes a múltam,
vagy öregen lóg rajtam a háj.

Csomó dolgot tanultam tőled.
Szenvedés verte belém.
Ki nem moshatja senki belőlem,
legyen okos vagy kretén.

Egy csomó dolgot tanultam tőled:
hogy szerethető is vagyok,
ha gödörbe kerülök mástól vagy érted,
onnan is kimászhatok.

Egy csomó dolgot tanultam tőled,
bár volt, amit tudtam jól:
egyedül leszek, amíg csak földet
nem szórnak rám, és harang szól.

Egy csomó dolgot tanultam tőled:
habár már viszeres a láb,
ne téveszd szem elől soha a felhőket!
Mássz! Ne add alább!