Lassan másfél évtizede ingoványon járok én.
Minden térképem elveszett. Tovább jutni nincs remény.
Bármerre nézek, nem lelek sehol sem kapaszkodót,
pedig lassan élet-utam lábam alól már kifogy.
Támaszkodom emlékekre: mi az, mit ember tehet,
hogyha útja kétharmadán egy tőzeg lápban reked.
Münchausenként ragadnám fél kézzel üstökömet,
és kihúznám a mocsárból elmerülő létemet,
vagy feldobnék jó magasra egy vonzó teóriát,
hogy az majd magához rántva oldjon diszharmóniát.
De a mágnes, ha feldobom, visszaesik, s fejbe ver.
Saját kezem a lápból ki engem bizony nem emel.
Ezért írom egyre-másra ezeket a verseket:
megírásukkal majd hátha megemelem lelkemet.
(Persze lehet: elég lenne, ha megfognék egy kezet,
ami aztán a mocsárból mindkettőnket kivezet).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.