Rétegenként rakódik le létünk üledéke
lelkünkben, mint tenger alján az iszap.
Vize kiszorítva, hogyha rengés érte,
pusztító hullámként, partra is kicsap.
Mikor megrendül a lélek-tenger medre,
s felszakad aljáról a vastag üledék,
mint a fosszíliák, benne elfeledve,
bukkan a felszínre sok régi emlék.
Mikor vihar dúl fenn, a tenger felszínén,
és a sok-sok emlék napfényre kerül,
sajkánk, ha palánkját élük repeszti szét,
utasával együtt pokolra merül.
Háborgó tengeren, roncsok közt hányódva
egyedül hajózni túl nagy veszély.
Kísérőt makacsul elutasítva
indulni útnak: bolond szeszély.
Ne hajózz egyedül, hogyha csak teheted!
Kísérjen utadra hűséges társ,
aki majd szemed és füled lesz helyetted,
amikor számodra már nagy a homály!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.