Diadémul vette fejére
dróttövises koronáját.
Önmaga szúrta szív-közepébe
vergődő sirámát:
"Csak a rém, csak a rém
menne végleg! Csak jönne a hajnal már!"
Csillan a fény és csendül a fém,
rá majd a kínhalál vár.
Cseppen a vér a szemből a földre,
a föld beissza mohón.
Fekete válik fakó zöldre,
s megalvad egy fűcsomón.
Csattan az ostor a háton,
a bíbor patak cseppje árad.
"A koponyák hegyét látom".
A láb már gyönge és fárad.
Földre lehull a gerenda a vállról.
Van ki emelje talán?
Az utolsó csepp párolog a szájból,
az éjszaka új útra vár.
"Jaj, csak a rém, csak az menekülne,
ha jönne a hajnal már!"
Ha a kézben, a lábban a kín enyhülne,
szíven a dárda talál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.