Fáradt vagyok nyavalyáimtól,
leszívják energiáimat,
pedig tetterős lennék,
és oly sok még a teendő.
A szénpor szemem gödre mögött
homályosítja el meglátásaim,
és a folytonos csengőszót fülemben
el nem fedi Brahms hegedűszextettje.
Sötét van, amikor az első sorokat,
és ismét sötét, hogy az utolsókat írom,
mintha sötét lenne az egész külvilág,
s csak a múlt egy hegycsúcsán fénylene még
a lemenő Nap fénye,
ragyogásba vonva azt a pillanatot,
amelyhez ritkuló levegőjű,
nyaktörő lépcsők során,
nem járt ösvényeken,
kőről köre szökellve tátongó mélységek fölött
vitt a kaptató,
és ahonnan mily gyors, és rövid volt az út
a kétségbeesés legmélyebb bugyraiig,
ahol csak a sötétvörös pokoltűz fénytelen lángja világol
az egyetlen, de nem lehetséges utat mutatva
a szédület további mélységei felé.
Sötét van,
de nem az a sötét.
Kihalt, megfagyott tájon járok,
örök szürkületben rovom soraim,
betűt betű után,
szót szó után illesztve,
hogy megörökítsem ez utazás stációit,
a céltalan bolyongást
a fény és árnyék foltjai között,
amely az emberszívbe a némaságban költözött.
Fáradok nyavalyáimtól,
lehúznak, nem emelnek már a gondok.
Sárba taposnak a képek,
amelyek fejemben sorjáznak.
Nincsenek köztük épek,
nevezheted őket laposnak,
de gyötörnek, és nincsen kiút.
De ne ajánlgasd nekem a Fiút,
vagy más hasonló mesét!
Nekem az életből nem volt még elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.