Anti- ars poetica

"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga"?
Nehogy' már! Aki így gagyog,
nem mászik égre csillaga!
Ezt a két sort megírta A Költő,
én nem lehetek oly merész,
sort sorba, rímet rímbe öltő,
hogy ez legyen kerek egész
gondolata versemnek.

De én költő nem vagyok,
és ha lennék, magam nem mondom.
Nevem fényesen nem ragyog,
és az nekem nem gondom,
hogy sokkal szebben ír-e más,
neki jobban fut-e a szekér.
Én magammal szemben vagyok Tamás.
Ennyi kétely, hiszem, belefér.

Költő vagyok? Én nem hiszem.
Legalábbis nem mondom magam.
Remélem, hogy a fáklyát viszem,
de tudom, a cél oly messze van,
hogy oda el nem jutok soha.

Elég, ha járok az úton.
Nem vagyok olyan ostoba,
azt higgyem: én húzom
a fénycsíkot az égen.
Bennem nem lángol az Éden,
nem is tudom az utat oda.

A forrás szép, persze, csak hideg.
A Való Világot utálom,
csakúgy, mint a másik kukkolóst.
Azt sem tudom, ki érti meg,
hogy csevegéssel nem él meg az ember:
amíg nincs étel, nincs gondolat.

Inkább a kocsmába mennék délután,
ha el nem tiltott volna orvosom.
Hát mi mást? Csak olvasom
a költők versét egymás után.
Ölelni meg majd tűz ölel,
amikor hamvasztanak.
A mindenséggel nem magam,
a fél kiló kenyeret mértem,
amelyet hajléktalannak adok.

S hogy legyen kenyér, sziszegő,
aljas hatalmat szolgálok szépen.
Megalkudtam - megaláznak:
erről minden szó igaz.
Földemen újra égig ér a gaz,
kifakult foltjai terjednek a láznak.

Költő lennék? Na ne már!
Van önjelölt, több tucat.
Évente mind ott mulat,
ahol díjakat osztogatnak.
Én csak írok önmagamnak;
AZ munka. Az másra vár.

Hajnal a hídon

A hajnal a szennyes ködbe fúl.
Homály kavarog a folyó fölött.
A nátriumlámpák fénykörén túl
a túlsó part még ködbe öltözött.

A sínpár tompa fényben csillog
betonbuckákkal szegélyezetten.
Szívemen most is éget a billog.
Volt idő, amikor még szerettem.

A napkorong még láthatár alatt,
alul az ég színe szennyes ibolya.
Ami elment régen, az itt maradt.
Nekem nincsen már menni hova.

Reggelünk már novemberi hideg,
az éjjel alighanem fagyhatott.
Mintha még élne, tisztára ideg
az ember, bár szívében halott.

A hajnal a szennyes ködbe fúl,
homályba, mint a lélek bent.
Ha a szívben nyugtalanság dúl,
hiába fogadná be a végtelent.



Átírtam (a sorok cseréjével egy pályázatra) ölelkező rímessé:

Homály kavarog a folyó fölött.

A nátriumlámpák fénykörén túl

a hajnal még a szennyes ködbe fúl.

A túlsó part még ködbe öltözött.

A sínpár most tompa fényben csillog

betonbuckákkal szegélyezetten.

Volt idő, amikor még szerettem,

szívemen most is éget a billog.

Alul az ég színe szennyes ibolya,

a napkorong még láthatár alatt.

Ami elment régen, az itt maradt.

Nekem nincsen már menni sehova.

Az éjjel alighanem fagyhatott,

reggelünk már novemberi hideg.

Mintha még élne, tisztára ideg

az ember, bár szívében már halott.

A hajnal, mint a lélek odabent,

a homályba, a szennyes ködbe fúl.

Hogyha a szívben nyugtalanság dúl,

nem fogadhatja be a végtelent.