Peronon utazva nézem a világot.
Megyek valahova, amit nem kívánok.
Visz a vonat, magam sem tudom, hogy minek,
Egy dolog az biztos: kiszállni nem lehet.
Csomagot is viszek, nem egyet, de kettőt,
Egyet csináltam én, egyet a Teremtő.
Elhagyni nem lehet, mert ő rám van bízva,
Megőrzésre kaptam, nem is adom vissza.
Még most is csurom víz hátamon az ingem,
Annyira siettem, csak, hogy le ne késsem.
Szépen felöltöztem, nyakkendőt kötöttem,
Hogy embertársaimat meg ne rémisszem.
A kupéban nekem nincsen foglalt helyem,
Pedig megváltottam rendesen a jegyem.
Vonat végi peron kényelmes egészen,
Szűkös, bár, de csendes, elvagyok ott szépen.
Nem is jár át rajtunk senki emberfia
Az, ki tovább menne, nem tér onnan vissza.
Örömöm nekem is van az utazásban:
Barátokra leltem kint a nagyvilágban:
Mások is vannak, kik peronon utaznak,
Utolsó kocsiján robogó vonatnak.
Látjuk egymást, olykor, ablakon keresztül,
Ha a két szerelvény egymás mellé kerül.
Sokuknak megvan az ő saját csomagja:
Egyszer, ha megkapta, el nem hagyja, soha.
Így robogunk sokan szerte a világban,
Amikor havazik, a szívünkben nyár van.
Sűrű, komor felhő borítja lelkünket,
Amikor másokra vidám nap tekintget.
