Egy éves volt. Göndör, két mázsa és szőke.
Utcáig hallatszott boldog röfögése,
amikor esténként megkapta a darát,
hogy a házigazda hizlalja a farát.
Királynő volt ő: az udvarban a legszebb.
Talán csak a kakas volt nála is szexibb.
Legalábbis erről fecsegtek a tyúkok,
míg a gazdaasszony szétszórta a magot.
Jól tartották, nagyon, reggel, délben este.
Aki csak ránézett, elromlott a kedve:
irigykedett rá az udvar egész népe,
hogy mindig többet kap, mint amennyi kéne.
Beköszöntött a tél, jöttek hideg szelek,
az apró nép ilyenkor egész nap didereg.
Kaparna, hiába, nincsen finom falat,
ami kipótolná kis fejadagodat.
Bezzeg a disznónak most is jó a kedve!
Előtte a vályú most is félig telve,
pedig már csak szuszog, elhever a jámbor,
lába szinte ki sem látszik a hasából.
Aztán egyik reggel pár pálinka után
nyílik az ólajtó, rángatják ki durván.
Rohanna a koca, futna életéért,
nincs hova futnia: útját állja böllér.
Piros vére elfolyt, előbb ki a hóra
- így fejeződött be az utolsó óra -
majd egy nagy lavórba gyűjtötték a nedűt,
aztán az asztalra még pálinka került.
Sürögtek-forogtak serény gazdasszonyok,
fazekakban húsa, meg vére rotyogott.
Saját belét, gyomrát töltötték meg vele,
estére kéményben lógott már mindene.
Hogy mi a tanulság? Nincsen ebben semmi.
S az sem biztos még, hogy rossz disznónak lenni.
