Cifra ruha

Én is egy vagyok azok közül, kik verseikkel piszkítják a tiszta étert.
A lelkem is mindig örül, ha szóvirággal, s rímeimmel
                                                           megkönnyíteni tudom a vételt.

A vers olyan, mikor a cifra szónak köntösében járja táncát,
mint a nő, aki felékszerezte önmagát a bálra:
Hiába minden ék és csillogás, mi elfedné arcának ráncát,
ha nincs alatta tartalom, s így nem nyit ablakot egy belső gondolatvilágra:
a versből nem csak kellemet, de szellemet is joggal várhat olvasója.

Ezért próbálok én is úgy megírni minden témát,
hogy felöltöztessem mondandómat cifra díszbe:
hátha így jobban válik fogyaszthatóvá,
mit máskülönben senki sem fogadna be a szívbe.

Magyar vagyok

Én a megtagadottak oldalára állok
mindig, mert apámtól tanultam: az a jó.
Én a Dunába szórom be a virágot
Újpestről, ha megered a hó.

Én megértem Káin keservét,
hogy füstje nem fölfelé kanyarodott,
és Ábelt sajnálom mindegyre,
hogy nem láthatta meg a másnapot.

Én magyarnak születtem, bár felmenőim között
lehetett akár cigány akár zsidó,
egy templomban meg is keresztelkedtem,
mégsem értem, másnak mi a jó

abban, hogy apa helyett egy felsőbb lénytől
vár utasításokat,
és avult törvények hibás értelmezéséből
próbál meg elítéltetni másokat.

Én nem tudom, hogy másnak mit jelenthet
e két szó, hogy "magyar vagyok",
többet annál, mint ,hogy így születtem,
és jó anyám nyelvén álmodom.

E két szó nékem néha azt jelenti,
e nyelven írom verseim,
rímelésük bármennyire sántít,
zömmel megérti, aki rá tekint.

Máskor annyit jelent ez számomra,
hogy bottal veri mind be a fejem
honfitársaimnak egy csoportja,
mert a dolgot másként képzelem.

Ha győz a "csapat" kint, az idegenben,
bár győzelméhez nem adtam sokat
- semmit írni még pontosabb lenne -
keblem a büszkeségtől dagad.

Hogy kilencszáz hetvenhétben egyszer
megkérdezte tőlem valaki
Margate füstös kocsmájában Kentben
miért megyek vissza, ha jutottam "ki",
annyit válaszoltam néki ott csak:
jól tudom, hogy mi vár otthon rám,
de máshová csak úgy megyek, ha sors rak;
hisz ott születtem, és az a hazám.

Azóta már sokszor átgondoltam,
hogy a "haza" nékem mit jelent,
és többnyire csak arra jutottam:
ez változik, mint benne az emberek.

Ha az utcán sétálgatva egyszer
bottal vernek fejbe engemet,
a hazám, mi életem jelentette,
majd a halált jelenti nekem.

Ha a sors elhozza életünk egy dolgát,
amiben majd mind megegyezünk,
attól kezdve a szó, hogy Magyarország
az életet jelenti majd nekünk.

Őszi este

A kis kosárban szőlő és dió volt.
Mellette állt kancsóban a bor.
Az asztalon csak pár mécses világolt,
fent az égen ragyogott a Hold.

Kerek arca tükröződött szépen
odalenn a tó sima vizén.
a teraszon ültünk többen éppen,
kis társaságban páran, s Te meg én.

A szüret véget ért aznap estére.
A présből már mind kifolyt a must.
A parton, lent, egy kerthelyiségben
a zenekar épp húzta a tust.

A házigazda körbe járt közöttünk,
poharunkba töltötte a bort.
Egy történeten nagyokat nevettünk:
szeretetre méltó este volt.

A társaság aludni készülődött.
Jó éjt mondva ment mindenki el.
A levegő már gyorsan hűvösödött:
borzongtál, hogy karom átölelt.

Kis szobánkban nem gyújtottunk lámpát:
csodálatos őszi este volt.
Szerelmünket a csillagok látták,
s az ablakon beragyogó Hold.

Trójai versek

Állandóan hazudozok:
szépítsem, azt, mi való.
Verseimmel így eljutok,
lelkedig, mint a faló.

Ha rím és ritmus káprázatát
lehántod, s a csillogás
mögé nézel, mit ott találsz:
nyomorúság, semmi más.

Hát ne olvasd végig versem!
Ne szívd fel a mérgemet!
Ne engedd, hogy álnok ének
mérgezze meg lelkedet!

Ne félj! Hogyha dárdahegyre
szúrod verssoraimat,
nem jön kígyó a tengerből,
hogy vigye fiaidat.

De ha versben nem élt volna
az a faló-faragó,
más szimbólum állna itt ma.
Ezt tudod. Ez a való.
 

Álmodozások korszakai

(A Villa Negra románca dallamára a Hattyúdal c. filmből)

Hetvenhatban véget ért egy álom,
mit azóta sem feledhetek.
Lelkemet újra hiába tárom,
összetörték akkor szívemet.

Hetvenhétben új verembe estem.
Elfeledtem mindent, ami fájt.
A jövőben addig reménykedtem,
amíg csak be nem köszöntött a nyár.

Véget ért egy újabb álom,
nem jön másik, bárhogy várom,
szívemen a szürke magány éles foga rág.
Bármily rég volt, őt szerettem,
hangja selymét nem feledtem,
emléke az évek múltán újra vissza járt.

Pár év múlva rám talált az élet
néhány újabb csalódás után.
Neki köszönhetem azt, hogy élek,
- ezt vajon köszönni kell egyáltalán?

Szállnak évek, telnek évek,
sokszor emlékeknek élek,
mert a régi élet lassan már homályba száll.
Hogyha este visszanézek,
sokszor fáj, mit felidézek,
s egyre várom még, hogy jövőm újra rám talál.

Mert nyolcvannégyben új élet kezdődött.
Számomra soha véget nem ért.
Mind, ami volt, akkor betetőzött,
és elhozott nekünk egy új reményt.

Múlnak évek, telnek évek
gyorsan, hogy már szinte félek,
mégis alig várom már, hogy jön egy új világ.
Lassan már jövőmnek élek,
egyre várok és remélek,
elhozzák majd egyszer nékem a kis unokát.

A kedves ma este jön

Öltözz fel ma este szépen,
vedd fel a legjobb ruhád.
Ezt óhajtod már régen:
szerelmed jön ma hozzád.

Tűnjön a gond és a bánat,
szálljon el a rút közöny.
Helyükbe boldogság támad:
a Kedves ma este jön.

Ékítsd fel ünnepre lelked.
Vedd elő mind, ami szép.
Ünnepeld méltón a percet,
amire vártok oly rég.

Hajából áradó illat
hajtja fejedbe a vért.
Kezedben szívedet tartsad,
övét kapod meg, ne féltsd!

Testedben a vágy zsibong,
és lelked tűzben ég.
Az éjben egy nagyharang kong,
kívül feltámad a szél.

A terített asztalon végre
kilobban a gyertyaláng.
Kedvesed tekintetében
izzanak földi csodák.

Ez a perc soha nem múlik,
örökre veled marad.
Talán a halálon túlig
dönt le most minden falat.

Anyám fölvette-e

Nem tudom,
anyám fölvette-é
a haldoklók utolsó kenetét.
Amikor a nyáron
a kórházból hazajött,
pár hónapig jobban volt,
de aztán hogy karácsonyra
készült tudta ő is,
hogy az év elején majd megint befekszik.
Még a karácsonyi vacsorát
megcsinálta, és végigülte az ünnepeket,
de két mozdulat között már
sokat pihengetett.
Hogy januárban bement a kórházba,
tudtuk mindannyian
- és ő is pontosan -,
hogy többé már nem jön haza.
Három hónapot feküdt benn,
csonttá soványodott,
ő, aki annyira megtestesedett
úgy ötvenes korára.
Emlékszem ötvenéves születésnapját
ültük a nagyszobában
- a nagy család 
öcsém is ott volt még fiával
és első feleségével -,
mikor elfújta a gyertyákat
elpityeredett. Hiába
az ötven év egy forduló,
amint azt azóta magam is.
Anyám soha sem járt templomba,
és nem is tudtam róla,
hogy "maga módján"
vallásos lett volna,
még az egypártba is belépett,
kellett az előléptetéshez,
kellett a pénz a szövetkezeti lakás,
a két gyerek, apám tanárfizetése mellé.
Amikor utoljára láttam, megharagudtam rá,
mert kimondta az igazságot,
amit utoljára házasságom előtt mondott
összesen egyszer, amikor a konyhában
megmondtam neki, eldöntöttem, megnősülök.
Szombat  volt, másnap nem is mentem be
látogatni, a héten mindennap bent voltam nála,
jobban volt, egész élénken beszélgetett,
még az ágyból is kikelt,
bár támogatni kellett olyannyira
rettentőn lesoványodott.
És amikor hétfőn munka után
a kórházi szobába léptem,
az ágyon friss lepedő fogadott.
Pap temette el. Tíz évvel korábban
nem hittem volna, de addigra
ez is természetessé vált,
mint ahogy az is, hogy apám
rendelte meg neki az utolsó
szertartást.
Miért halnak meg mind a jó emberek,
és én miért hogy még mindig élek?