Én a megtagadottak oldalára állok
mindig, mert apámtól tanultam: az a jó.
Én a Dunába szórom be a virágot
Újpestről, ha megered a hó.
Én megértem Káin keservét,
hogy füstje nem fölfelé kanyarodott,
és Ábelt sajnálom mindegyre,
hogy nem láthatta meg a másnapot.
Én magyarnak születtem, bár felmenőim között
lehetett akár cigány akár zsidó,
egy templomban meg is keresztelkedtem,
mégsem értem, másnak mi a jó
abban, hogy apa helyett egy felsőbb lénytől
vár utasításokat,
és avult törvények hibás értelmezéséből
próbál meg elítéltetni másokat.
Én nem tudom, hogy másnak mit jelenthet
e két szó, hogy "magyar vagyok",
többet annál, mint ,hogy így születtem,
és jó anyám nyelvén álmodom.
E két szó nékem néha azt jelenti,
e nyelven írom verseim,
rímelésük bármennyire sántít,
zömmel megérti, aki rá tekint.
Máskor annyit jelent ez számomra,
hogy bottal veri mind be a fejem
honfitársaimnak egy csoportja,
mert a dolgot másként képzelem.
Ha győz a "csapat" kint, az idegenben,
bár győzelméhez nem adtam sokat
- semmit írni még pontosabb lenne -
keblem a büszkeségtől dagad.
Hogy kilencszáz hetvenhétben egyszer
megkérdezte tőlem valaki
Margate füstös kocsmájában Kentben
miért megyek vissza, ha jutottam "ki",
annyit válaszoltam néki ott csak:
jól tudom, hogy mi vár otthon rám,
de máshová csak úgy megyek, ha sors rak;
hisz ott születtem, és az a hazám.
Azóta már sokszor átgondoltam,
hogy a "haza" nékem mit jelent,
és többnyire csak arra jutottam:
ez változik, mint benne az emberek.
Ha az utcán sétálgatva egyszer
bottal vernek fejbe engemet,
a hazám, mi életem jelentette,
majd a halált jelenti nekem.
Ha a sors elhozza életünk egy dolgát,
amiben majd mind megegyezünk,
attól kezdve a szó, hogy Magyarország
az életet jelenti majd nekünk.
