Tehervonatok

Tehervonatok a pályán.
(Már régen nincsenek.)
Magukkal vitték vagonszám
az összes kincsemet.

Emlékszem gyermekkoromra,
- ott húztak el az ablakunk alatt -,
a mozdonyfüstre és koromra.
Az emlékekből csak ennyi maradt.

Várakozó tehervagonok
- mellettük a "szebb jövő" robogott -,
a bocipullmannban utazók
többé nem vártak másik holnapot.

Papírfolyók

Szőnyegre dobott papírszalagok,
krepp papírból kanyargón kivágva,
fölöttük bürük, hidak, árnyalakok,
megannyi sétára invitálva
minden embert, aki csak arra jár,
és olyan parányivá megy össze,
hogy meghallhassa: párja kiabál
a papír házból: hát enni jössz-e?

Szőnyegre dobott papírszalagok,
mindkét partjuk végig bolyhos mező;
amíg a mesékben bent maradok,
virágos rét, vagy tehénlegelő,
burgonyaföld, amelyet megművel
aprócska traktorunk és az eke.
Parkett-tengeren túl vadon figyel:
felfedezni útnak indulok-e.

Szőnyegre dobott papírszalagok;
leszakadt a girland fejünk felől.
Meséinkben meg nem maradhatok,
a meseváros végül mind ledől,
de fölépül minden csoda újra,
lesz még a szőnyeg ismét tarka rét,
ha unokám unszol, hozzám bújva:
Papa!Mondj nekem csak még egy mesét!

A dolgok félremennek

Hámori István Péter (Grendolf) verse alá: Van ki

"A dolgok folyton félremennek. "
Ki hitte volna, hogy visszajön a múlt,
és búcsút intünk újra minden értelemnek.
Az emberség itt már végleg kimúlt?

De már Madách megírta,
hogy minden visszájára fordul,
és aki fölkerül a polcra,
nyomban a lecsúszóra mordul,

hisz' "a dolgok folyton félremennek."
Talán törvény, hogy semmi sem igaz.
Talán csak új és új ok kell a félelemnek,
hogy tovább burjánozzon a gaz.

A gonosz folyton támad,
és mindig hátulról jön elő,
míg Te csak véded jó anyádat,
és mindig csak beléd fagy a velő,

mert "a dolgok folyton félremennek."
Hiába is itt minden jóakarat?
Szabadságát vágyva kék egeknek
építünk újabb börtönfalakat?

 

Hősök, zsoldosok, árulók

Kitart, hazát, ha véd a hős,
hiszen az otthon és kenyér,
s az asszony, gyermek, hogyha nős,
ha nem, a kérges két tenyér
idegenénél gondosabb
munkájának dicsérete,
mint önnön gyarló élete,
ha halni kell is, fontosabb.

S ha kell, a zsoldos is kitart,
míg zsebbe kapja mind a bért,
és rajta nőt vehet, s italt,
de el ne várd, az Istenért,
ha nincs parancs, anélkül öl,
s ha zsoldot nem ad a számadó,
is helytállásra kapható,
hogy életét áldozza föl.

Ha ellen támad ellene,
az áruló is mind kitart,
ha nincs veszélyben élete,
s te sem fizetsz egy pár italt.
Ha eltalálod érdekét,
akár nemes, akár paraszt,
majd halálba küldi azt,
ki megmentette életét.

Csodafiú-szarvas

(Nagy László verse nyomán)

Enyhe időt hozott idén a Karácsony.
Nem lóg hideg jégcsap odakint a fákon.
Nem tombol a vad szél, nem hordja a havat,
de a szarvas-szívben mégis bánat marad.
Nem világít gyertya már a koronában,
mint egykoron, régen, az Álom havában.

Haj, ha az a régi, szép Karácsony lenne,
csodafiú-szarvas kis kertbe mehetne!
Bimbó tüzesedne még tavaszi ágon,
virágba borulna jázminfa a nyáron,
jázminnak hajtása szép virágot hozna,
sárga csillagvirág messze illatozna.

Erős lábaival ugrana a Napra,
szarvain hozna le nap-tüzet holnapra.
Szép agancsán gyúlna gyertya, tizenhárom,
el sosem aludna szerelem-oltáron.
Mindegyik gyertyára jutna a szikrából,
nem élne senki sem a párjától távol.

Enyhe időt hozott idén a Karácsony,
ellobbant a gyertya a csupasz oltáron.
Dérrel-faggyal megy el az öreg év tőlem,
csodafiú-szarvas megáll a mezőben.
Ősz szakállát fújja cibálja jeges szél,
jázminillatot már tavaszra sem remél.

Bár szerteszórom...

Bár szerteszórom színeim a szélnek,
s belőlem lett húrjaim szabadon zenélnek,
akik kérnek, belőlem csak azok kapnak,
s én megmaradok hazámban magyarnak.

Bár szeretet nem jár és nem illet hála,
számomra marad öröm a versírás,
hogy messzire elkerüljön bánat és sírás,
amikor kell, becsülettel megyek halálba.

Én tisztességgel élek,
csakúgy, mint mások,
és bár folyton félek,
hogy életem csak átok,
de mégis remélek,
jobb kor is jön még rátok.

Világokat teremteni születtem

Világokat teremteni születtem.
Ragyognak bennem izzó csillagok,
a belsejükben örök tűz lobog,
híremet viszik szét táguló teremben.

Belőlem él, aki boldog, vagy árva.
Bolygók keringnek Napjaim körül,
az égre nézve engem lát, örül
az ember, nyugodtan készül majd halálra.

Nincsen vége még a létnek,
ha meghal az elme,
még zeng a lét szerelme,
a húrok még tovább zenélnek.

A haláltól szív többé soha nem retten,
mert én teremteni, s fenntartani születtem.

Ha az Isten költő lenne

Ha az Isten költő lenne,
minden este teremthetne.
Ritmusban élne a világ,
nem feszítené meg fiát.

Ha költő lenne az Isten,
teremtene, ami nincsen.
Lenne hűség, szeretet,
csitítana szeleket.

Ha az Isten költő lenne,
költészetből leckét venne
Petőfitől, Adytól,
mert a világ zakatol.

Ha a költő Isten lenne, s
száz világ kelne életre:
minden versből egy világ,
egy ágról ezer virág.

Ha nem lenne Isten költő,
szavát teremtésbe öltő,
nem szólt volna az Ige.
Most nem lenne semmi se'.

Az inga leng

Az inga leng, a tőke újra tombol,
nem váltott célt a sok száz év alatt.
Ez az erő itt nem teremt, csak rombol:
hazánkban ismét a nyomor arat.

Tőkére várunk, bár új élet kéne.
A pénz csak új és új nyomort fial.
A dolgos népnek egyre szűkül léte.
Hit és igazság? Lassan mind kihal.

Jövőnket éljük fel, kicsiben, nagyban;
elűzzük ismét messze ifjaink,
középszer támad itt maradt agyakban,
s mocsárba húznak napi gondjaink.

Ne hidd, hogy rólad szól az újabb dallam!
A díszlet más, a történet marad:
a hangok változtak csak meg a dalban
a pénz most mások kezéhez ragad.

Nem volt soha igazság e tájon,
és nem is lesz itt, amíg a pénz az úr.
Szorít a prés, ha hagyod, hogy fájjon,
az élet szürke, bár az ég azúr.

Most a másik oldalra leng az inga.
Pengéje ismét léteket arat.
Neked meg jut a rossz bor és pálinka,
míg hazád földjén dudva, s gaz marad.

A Költészet Másnapján

Itt zeng még a tegnap esti dallam,
ahogy' állok magas színpadon,
verseimet mondom, és a halkan
értük szóló tapsot hallgatom.

Hátam mögött szobor néz a térre.
Nem is tudom, melyik költőnk volt.
Két zsömlét ettem ma ebédre,
s kabátomról leszakadt a folt.

A mai nap már rendelések napja:
lefuttatom majd pár programom.
Tegnap esti kép: egy papírlapra
weboldalam címét felrovom.

A költő csak ló

A költő csak ló-
dítson, ha ír.
Hazudjon való-
dit, hogyha bír.

Igézzen ma-
lacra szárnyat,
vessen a Nap-
ra is árnyat.

Egy dög

                                               Charles Baudelaire emlékére

Egy dög hevert az útpadkára vetve,
hol megütötte egy költő szemét.
Hogy rátekintett a bomló tetemre,
egy versbe foglalta szerelmesét.

Arról írt, hogy elmúlik az élet,
s nem marad utána, csak mocsok,
de még itt vagyok és amíg élek,
jól teszem, ha szépet álmodok.

Mert hiába lesz testünk hasonló
egy bomló ebtetemhez egykoron,
szellemünket nem vájhatja holló,

belőlünk, ha testünk ócska rom,
ki: életünk nem csak földre hulló,
rothadó levél az avaron.

 

Van, hogy a költő

Van, hogy a költő írja a verset,
kutatva, keresve a szép szavakat,
máskor az Isten se venne rá merszet,
állítani, hogy ő írja a dalokat.

Van, hogy a munka abba marad,
mert nem jön a ritmus, hiányzik a rím,
máskor a gondolat magával ragad,
töprengeni sem kell: magadtól írsz.

Ha a téma, mit versbe szeretnél szedni,
megfogja valóban fantáziád,
a sorok csak jönnek maguktól, s ennyi
a vers, amit készen kap a világ.

Máskor egy érzés nyugodni nem hagy,
s szavakba hiába öntöd megint:
olyan ez, mint mikor karmester vagy,
indítanál, s a zenekar visszaint.

Az igazán szép a dologban, amikor
szárnyal a szó, és úgy adja magát
a téma, hogy csak alig követed tollal,
ahogy az elméden folynak a verssorok át.