A patakmedret már sűrűn benőtte
a tüskés csipkebokor és a gyom,
de a feltárást, ott, arra, előre,
ha erre járok, már ki nem hagyom.
Mert jó állapotú Pygope dyphiára
találhat rá itt kutató szemem,
netán egy kőbe ágyazott csigára;
talpam alá nézek figyelmesen.
A falat elborította az avar.
A víz nyáron nagyon alacsony itt,
letakarítom, ez engem nem zavar.
Kint a mezőn már pipacs sem virít.
Itt is van. Alul kőzettöredék,
fölötte a sekély víz törmeléke,
szinte csupa Crinoidea-nyél.
Kelyhe e kőzetnek az egyik éke.
Ilyet lelni az ember nem remél.
Még följebb finomszemcsés mésziszapban
a gumók Ammoniteszt rejthetnek.
De nincs szerencsém ebben az évszakban,
tán, ha megjönnek az esős hetek.
Most nem is látok gyanús gumót sehol,
csak néhányuknak ott a hűlt helyét;
nemrégen bontottak itt valamikor:
fosszília vadász vitte felét.
Én valójában már sehol sem ások,
hiszen majd mindent ismerünk erre:
ismert, leírt lelőhely ez az árok.
már évszázada feltérképezve.
Megnéztem újra. Tovább lehet menni.
Itt húsz éve semmi sem változott,
csak onnan, fentről tudták eltüntetni
azt a maradványt. Legyen elátkozott!
Vajon ki tesz ki ilyet otthon falra?
Talán száz éve, hogy a gólyáknak
minden gyakvezető ezt mutatta.
Hagyjuk itt az árkot a rókáknak!
