2017. január 7., szombat

Szemétország

Nejlonzacskót lebegtet a szél
az ablak előtt, a bokrok tar ágain.
Bárhogy vártam, el mégsem jöttél,
szabadság! Elfojtottam vágyaim.

Csupa szemét lett ez a város.
Jól illik hozzá a trash-metál.
Aszfaltos minden út, nem sáros,
de ide az ember okádni jár?

Taknyos zsebkendők az ágakon;
egy nemzet fújja bele az orrát,
és ezt a népet én vállalom?
Akarom? Nem? Megosztom sorsát.

Jönnek nyáron fűkaszával majd,
a tarlón minden csupa szemét.
Szegény, gazdag itt pénz után hajt,
folyton zsebében hordja szemét.

Szemét ország lett ez az ország!
Fogy az ember, több a szemetünk.
Ha még van, holnapra ellopják
nagyjaink. Mi meg elmehetünk.

2017. január 6., péntek

A körletben

(három fiatal férfihangra: A, B és C-re)

A., Hé, doki! Mikor lesz ma levél?
B., Azt gondoltam, ennyi bele fér
C., A toronyban történt az eset
B., egész éjjel semmit nem esett
A., Várom a kislánytól, már nagyon
B., Azt gondoltam: ezt ki nem hagyom.
C., szájba vette, eltökélt lehetett.
A., végre azt a válaszlevelet.
C., A bakancsot levette hozzá
A, Öt után, a naposok hozzák.
B, Beültünk egy presszóba vele
C, a nagy lábujját nyomta bele.
A, És te mikor készülsz már haza?
B, Nem voltam görcsös, sem túl laza.
A, A jövő héten névnapja van
C, Ettől aztán eldobom agyam.
B, Kidobbantok majd holnapután
C, Fenét! Én nem halok meg bután!
     Csak ennyi? Durranás és helló…
A., Na, szevasztok, vár már a meló.
B, Persze, megint leittam magam.
C, Mit mondjak? Tudtuk, hogy oda van...

Sylvia Plath: Születésnapi ajándék

(fordítás)


Mi ez itt, a fátyol mögött, csúf, vagy szép?
Átcsillan, melle van. Éle van?

Biztos vagyok, hogy egyedi, tudom, ilyet akartam.
Ha főzéskor csendben vagyok, érzem, figyel, gondolkodik.

Ez lenne, amiért jöttem,
ez a kiválasztott, karikás szemmel, sebhellyel?

Lisztet mér, a fölösleget leszedi,
a szabályhoz, a szabályhoz, a szabályhoz tartja magát.

Övé lesz a kinyilatkoztatás?
Istenem, micsoda röhej!

De csillámlik, meg nem áll, és azt hiszem, engem akar.
Azt se bánnám, ha csont lenne, vagy ha gomb, gyöngyházból.

Egyébként idén nem akarok nagy ajándékot.
Végül is, hogy még élek, csak baleset.

Akkortájt boldogan megöltem volna magamat bármi módon.
Most itt vannak ezek a fátylak, mint függönyök, derengenek,

egy januári ablak  áttetsző szaténja,
fehér, mint egy gyermek ágya, holt lélegzet-csillogó. Ó, elefántcsont!

Biztosan agyar van ott, egy kísértet-oszlop.
Látod, nekem mindegy, mi az.

Képes lennél nem nekem adni?
Ne szégyelld - nem bánom, ha kicsi is.

Ne légy hitvány! Készen vagyok a szörnyűségre.
Üljünk le két oldalt mellé, csodálva fényét,

a tündöklést, tükröző csillogását!
Együk meg rajta utolsó vacsoránkat, mint egy kórházi tányéron.

Tudom, miért nem fogod nekem adni,
rettegsz,

hogy a világ sikolyba fordul, és fejed is viszi magával,
kikalapálva, egy antik pajzs,

ükunokáid is csodájára járnak.
Ne félj, szó sincs róla.

Csak elveszem, és csendben félrevonulok vele.
Még azt sem hallod meg, amikor kinyitom, nem lesz papírtépés.

Nem lesznek lehulló szalagok, majd a sikoly.
Nem hiszem, hogy ilyen tapintatosnak tartanál.

Ha tudnád, ezek a fátylak mennyire elrontják a napomat!
Neked csak átlátszók, mint a levegő.

De, Istenem, a felhők olyanok, mint a gyapot.
Egész seregeik vannak. Széndioxidból.

Édesen, édesen belélegzem őket,
megtöltik ereimet láthatatlannal, milliónyi,

talán porszemmel, amelyek éveimet számlálják.
Alkalomhoz illó ezüst öltönybe öltöztél. Ó, összeadó gép! -

Lehetetlen számodra, hogy valamit elengedj, úgy egészen?
Minden darabot le kell pecsételned lilával,

meg kell ölnöd mindent, amit csak tudsz?
Van valami, amit ma szeretnék, és csak te tudod ideadni nekem.

Az ablakomban áll, akkora, mint az ég.
Lepedőimből lélegzik, hideg halál-központból,

ahol az élők megdermednek, és történelemmé merevednek.
Ne levélben jöjjön, kézből-kézbe!

Ne a száj szavával jöjjön, hatvannak kellene lennem,
mire az egészet megkapom és zsibbadtnak, hogy használhassam.

Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat!
Ha a halál lenne,

csodálnám mély vonzását, időtlen szemeit.
Tudnám, hogy komolyan beszéltél.

Az nemesség lenne tőled, az lenne igazi születésnap.
És a kés nem szabdalna, vágna,

tisztán, mint a gyermeksírás.
És a mindenség elsiklana tőlem.

2017. január 4., szerda

Csak belül, a fejemben

Velem vagy még, és velem maradsz,
bár csak belül, a fejemben élsz.
Elhoztál egy utolsó tavaszt.

Tudom, hogy többé vissza nem térsz.
Ma is rügyet fakaszt az emlék,
bár csak belül, a fejemben élsz.

Mintha most történt volna, nem rég,
aztán életem sárba ragadt.
Más vagyok, mint nélküled lennék.

Akkor az ég fejemre szakadt,
felhasítottak tüzes pengék,
fekete szén lettem föld alatt.

Vártalak, mint szerelmes kamasz,
de életet végül nem cserélsz.
Elhoztál egy utolsó tavaszt,
bár csak belül, a fejemben élsz.

2017. január 2., hétfő

A rejtett város

A rejtett városba nem leljük az utat.
A föld alatt fekszik, mélyen, lent.
Utána emberöltők óta kutat
kincsvadász, kalandor, és maroknyi szent.

Bárhol lehet az átjáró oda.
Égben, földön, vagy a víz alatt,
aki átmegy rajta, nem lesz fején korona;
erő, tudás sem kell. Hit, és vár a kaland.

A rejtett városról legendák szólnak,
kincseit csillogják hiú regék,
de nem tárja fel magát, csak nemesnek, jónak.
A sanda kincsvadász az úton megég.

A rejtett várost mélyen eltemette
az agy és az emberi idő,
és mi az utat keressük egyre,
amely oda vezet és sorsunkból talán kinő.

2017. január 1., vasárnap

Nemzeti pornográfia

Ha pornót látok, felismerem.
Ilyen az én magyar rendszerem.
Megnevezni talán nem tudom,
de érzem szívemben, hátamon.
Szabadság, testvériség, egyenlőség,
Petőfi kosara, a bőség
tőlünk már messzire van, nagyon.

Hazug erő: pornográfia.
Ide hozott fehér ló fia
egy ezer és még húsz év után:
urainkat tapsoljuk bután.
A köztársaság mára végleg halott.
A figyelmeztetés nem hatott.
Van, aki ennek örül, furán.

Az mind félne a szerelemtől?
Jobban megy hátulról, mint szemből?
Ez a magyar pornográfia:
nem kell benne gondolkodnia,
polgárrá válnia a tapsos úrnak;
marad ribancnak, akit kúrnak.
Halál előtti atrófia.

Egy senki (Lábbal előre)

Ha lábbal előre mennél ki az ajtón,
föl sem tűnne talán senkinek majd a hiány.
Ezért aztán ma már hót nyugodtan alszol
nem bánod, ha a sors éjjel a létből kihány.

Szürke tégla az ágyad,
szögletes és egyhangú, akárcsak magad.
Rég feladtad a vágyad,
mára talán már semmi nem is maradt.

Ha űr keletkezne hirtelen helyedben,
simán betöltené azt a hideg levegő.
Azt sem mondanák, hogy tegnap eltemettem,
maradnál, ahogyan vagy: semmiben lebegő.