Rangon alul

Én nem tudok egyszerűn szeretni.
Talán el sem hiszem, hogy azt lehet,
mert a szenvedés mindig tengernyi,
ha kit szeretsz, rád az nem nevet.

Én megtanultam érzést temetni,
aratni vihart elvetvén szelet,
a sírt nem tudtam sosem feledni,
amelybe ember szerelmet temet.

Életemnek immár lassan vége,
ezért a rezignáció, a hang.
Már nem nézek az égre, hogy kék-e,
nyájtól elkóborolt vagyok, bitang,
számomra a szép szerelem léte
elérhetetlen. Hozzá kell a rang.

William Carlos Williams: Falak között

A hátulsó szárnyaknál
a
kórházudvaron, ahol
semmi
nem nő, elterített
salakban
zölden csillannak
egy törött
palack darabjai

Lemondás

Még meg kell ejteni a hívást:

Én tudom, remélte...
Sajnálom nagyon,
de megint le kell most mondanom,
elnézést kérek érte.

Igen, talán egy másik alkalommal...

Esik. Ködös idő, nem úgy, mint akkor.
Az agyon átsuhan:
már délelőtt meleg volt,
hőségben rezgett minden délre.
Jól esett a hűsítő zuhany.
Lehetett volna számtalanszor?

A lélek súlya mellett most a hegy csak kis halom.
Sörényén a nagy köd ellenére
minden levélen
- látszik élesen -
nem a víz, valami vad fény csorog.
Semmi nesz.
A szív is megállt? Nem dobog?

Már tudható, hogy nincs több alkalom.

A telefon zsebbe megy, helyére.

Mély az árok

Csillag nem ég az éjszakában.
Bár  gyöngy a Föld, amelyen jártam,
göröngye porlik, szétfújja szél,
mert nincs eső. Ma itt a tél.

Ujjam írja most a verset,
bár nem versírásra termett,
Ha nem simítja kéz a bőröd,
a szó, a ritmus lesz csak őröd.

Ritmus tart meg szavak között,
mint kötél halál fölött.
Bár gyöngy a Föld, amelyen járok,
talpam alatt mély az árok.

Út a sötétben

Most majd megint új útra térünk.
Megmutatja, mennyit érünk,
mennyit nyomunk kilóra, mázsán,
hogyha túljutunk a strázsán,
aki őrt áll kapunk fölött.
Vajon a sötétség már beköltözött,
vagy az én költözik-e őbelé?

Ez újra kérdés éjfél felé,
amikor a sarokban ajkát nyalogatva arra vár,
hogy hátadra ugrik, tíz körmével beleváj,
véred serken, akár tízezernyi tűszúrás nyomán,
hogy lefetyelve nyelvével nyalja fel.

A miértre senki nem felel,
hisz' e sötét magadban terem,
szárba szökken, virágot hajt idebenn,
mint kormos kémény ereszti piszkos fellegét;
sötétül az én: füst lepi el egét.

A kín az nyers, lehet a lét ma sima,
és nem segít a vers, nem segít az ima,
csak dübörög, mint ósdi, hatalmas masina,
zabálja szíved, lelked, megfeszülsz, mint Krisztus,
és ha nem sajdítja test a ritmust
lágy mozdulatok között,
hiába űzöl bármiféle rítust.
Maradsz magadban üldözött.

Talán, ha tálalnál fel magadnak
egyéb étkeket,
amelyekbe nem ragadnak
hangosan döngő döglegyek,
maradna némi fény az értelemnek,
magnak,
hogy kinyinyíljon ajtaja az étteremnek,
ahol az emberek majd táplálékot kapnak.
(Nem ezt a moslékot,
amelyet idelent idekent
e század.)

Az én lelkemen,
meg tiéden is rajta szárad,
hogy sötétben él a lélek.
Én néha most is attól félek,
hogy ha én is, meg te is befogod a szádat,
nem lesz fény, bevilágítani,
pókhálós sarkait,
vad, faragatlan barmait,
udvarba idomítani
mielőtt leszáll az est.

Erősen úgy fest,
hogy "az utcán végig sikló sárga ködnek"
lesz ereje, mint falóban görögnek,
hogy kardélre hányjon minden életet,
gyorsan, azt se mondhasd, ég veled,
nem lesz idő, nem lesz idő,
hogy arcodat más arcok meglephessék.
Beleég, vagy lepereg mind a festék,
amelyet rákentek az évezredek?
Bár - remélem - ebben tévedhetek.

Én nem Prófórk vagyok,
de béna. Szárnyam nincs, és a séta
csak kitaposott úton megy nekem,
hiába fújom énekem,
szirének szíve el nem csábul.
Én nem jöttem Itáliából,
hogy háromszor adjam meg az ütleget.
Már meg sem élek talán annyi telet,
hogy lássam a séta végén,
a lábam lógázom a világ szélén,
de a Nap rám ragyog.

Tovább megyek.
Itt mit hagyok?

Viharos, vad éjszakákon

Valami sötét, téli éjszakán
az égen láttam egy csillagot.
A felhők résén át ragyogott,
fénye üzent is valamit talán.

A szívem sötét volt, jeges verem,
dübögve pumpált fekete vért:
szivattyú, amely semmit nem ért,
abból, amiből az élet terem.

A csillag-szót így nem érthettem én;
hittem, a táv torzította azt.
Valamit arról, várjak tavaszt,
szólt, és biztatott, van még remény.

Fekete fellegek résein át,
amikor viharos, zord az éj,
várom, ragyogja újra: ne félj!
Mindenki megleli végül honát.

Valami viharos, vad éjszakán,
ha felhők lepik el egemet,
rám néz majd csillagom, rám nevet,
meglelem otthonom én is talán.

Néven nevezzük

Ma néven nevezzük a dolgokat.
Tegnap csak neveket adtunk nekik,
holnap elfedik őket neveik,
ma nevezzük néven a dolgokat!

Mára minden szó mást takar:
szabadság az, amit nekem szabad.
Úgy szavazol, hogy nincsen szavad,
az történik, amit más akar.

A híreket hallani kell,
hogy tudjuk, a világban hol a helyünk.
Hogy ne tudjuk, mi a terv velünk,
az a hír, amit hallani kell.

Mára a szó már megkopott:
becstelen az, ami volt igaz,
becsületessé vált a gaz.
A magyar szó ma egy vén kokott.