Fehér férgek a falból

Éjjel másznak ki a falból a férgek,
hogy telenyüzsögjék fejemet folyton.
Arról tudhatom csak, élek, hogy félek,
de sikoltozásomat versbe fojtom.

Burkom tartom ellenük, hogy a lélek
fejemben maradjon, szét ne folyjon,
mert ha kilyukad, kintről nem a fények,
a sötét áramlik be, hogy befonjon.

Csakis a szó állhat meg ellenében,
a világosságot teremtő, igaz.
De ha csak más mondja a szót, és én nem,
elhamvad burkom, mint tűzben venyige.
Szavakkal űzök mágiát az éjben,
nehogy bejusson a férgek egyike.

Tárcsere a toronyban

Kikapta a szél, hogy a fűre esett,
a kordonon túl, azt a levelet,
és most görgeti egyre a patak felé.
Kapálózik, sikít. Csak úgy zeng belé,
minden, hogy bújna a kordon alatt,
mert számára már semmi sem maradt,
csak az az írás, az az egy csoda,
de fogják karját, nem mehet oda
apja, anyja, rémült testvérei:
túllép a kordonon, vége neki,
mert nincs ember, hogy kihozza onnan,
akinek szíve mellében dobban,
és senkit nem vár meg az utolsó járat.

A toronyban most cserélnek tárat.

Forró éjjelek

Milyen forrók az éjjelek!
Ereimben a tűz is hevít.
Mi lesz veled, te vén gyerek?
Mi lesz veled, az istenit?

Öleléses, vad, csókos éjjelek,
el már miért maradtatok?
A hőség csak, ami kéjeleg.
Az emberek azok mind vakok.

Voltak izzó éjjelek,
és volt önemésztő magány.
Az én magában ténfereg,
lényegi része a hiány.

Forró, égető éjjelek.
Rezzenéstelen a levegő.
Nincs ölelés. Nem értelek
Az élet gyász. Leverő.

Kiveszett a mágia

Kiveszett a mágia belőlem,
amely hozzám hozott fejfájdító éjeken át,
hogy fontosabbak voltunk egymásnak,
mint saját világunk.
Tudtuk, hogy nem tart örökké a varázslat,
de hogy oly hamar véget ér,
nem számítottam rá sohasem.
Pedig megmondtad előre már,
hogy nem lehet igaz, hogy csak a halál
választ el bennünket egymástól,
hogy nem nézünk sokáig a távolságon át
egymás két szemébe megváltást keresni.

Megtaláltad megváltásodat, remélem;
az én lelkem is elfoglalta méltó helyét
a pokol tornácán ítéletükre váró,
kiüresedett lelkek között.

Vallomás

Még ott hevert a fűben, majdnem rá is léptem.
Arca bámult zölden, karján, törzsén kéken,
lilán zúzódások, ütlegek nyomai voltak.
Szemei csak néztek, ahogyan néznek a holtak.

Szederjes arcát csúfra festette a halál.
Nyakán a hurok alatt helyet nem talál
senki, ahol ne vágna a kötél nagyon be.
Fulladás, vagy nyaktörés? Melyikbe pusztult bele?

Az ifjú női testen pár fűcsomó hevert.
A tegnap előtti esten még élt. Nagyon levert
volt, és látszott rajta, valami hírt kapott.
Az arcából az ember ki jót nem olvasott.

Felállt és átment nyomban a táncolók között,
kerülte őket, mégis beléjük ütközött.
A zene gyorsra váltott, száguldott vadul,
egy pillanatra megállt ott, mint aki megvakul.

Aztán kiment. És senki nem látta, hogy hova.
Szomorú, szép lány volt, és nem volt ostoba.
Nem vette észre senki, hogy eltűnt hirtelen,
csak én láttam kimenni. S most nyakában a kötelem

Porrá leszek

Lettem a porban, a semmibe térek,
mert nincs senki sem, aki szeret.
Szállnak egyre felettem az évek,
s viharhoz nem vetettem szelet.

Nem álmodoztam Gangesz-parton,
dzsungel sincsen a szívemen,
ha végig nézem, nincsen pardon:
eltékozoltam életem.

Nincsből jöttem, a semmibe térek,
hamvaimat széthordja a szél,
nem érdekel, így nem félek:
nem lesz, aki rólam beszél.

Fehérségbe visz a vonat

Jaj, nem éltem szépen,
csúf halott leszek.
Alakom az égen
szétfújják szelek.

Szemeimen át nem
süt Földre a Nap.
Mindegy a halálnem,
ha belém harap.

Jaj, nem adtam semmit,
vagy nem eleget.
Voltam gyermek, aki
sárkányt ereget.

Papírsárkányomat
nem kapta föl szél.
Merre visz a vonat?
Már minden fehér.