Levegőt!

Szűk drótháló egy börtönablakon
talpam alatt a mozaikkövek.
Kóválygásomat abba nem hagyom,
hisz' a Nap rám sugarakkal lövet.
Szürke a cement és halvány piros;
a veszélyesség mértékét jelzi,
szürkén állni lehet, lépni tilos.

Magas a vízszint, messze a felszín.
Felérni addig már reménytelen,
amíg tart tüdőmben a levegő.
Fulladok. Lila foltok testemen
jelzik, már nem túl hosszú a jövő,
még ha egy sávban a szürke cement
jelzi is: itt a lét veszélytelen,
a levegőtlen jövő leverő.

Hajnal a híd alatt

Hajnal. A szél fúj a vízről.
Hódara száll, ezer éles tű
szúrja az arcot.
A hídlábnál az a kis hely száraz még,
de a szél dermesztően, hidegen fúj.
Most zörög át a hídon fenn
az első reggeli járat.
Épp ideje cihelődni,
lassan a fogdmeg is ébred.
Másfél éve az utcán.
Még egy év, tudom, és vége lehet,
de a menhely bűze, nyomor, meg a zártság
gyorsabb vég, mint kint, a hidegben .

Mosdani kéne, talán, ha egy
korcsma beenged néhány percre.
Újabb napnyi az élet,
most köhögés se' kínoz.
Félbemaradtak az álmok,
mint ahogyan az a terv is
- vajh, fölépül-e még valaha az a ház?
Már mindegy. Még idejében
kellett volna talán menekülni messzire innen.
Mára maradt ez a hely a hídlábnál,
és holnap a lét is végire érhet.

A kés

A testet a bozótban hagyta ott
a töltés oldalán.
Maga előtt még tagadott:
Még hazamegy majd talán.
A pengén barna folt maradt,
hiába törölte meg,
és amint az idő haladt,
felfogta: ő ölte meg.

A kést a földbe temette el
a Tisza árterén,
de kérdésre semmire sem felel.
Gondolja: nem én!
Én ki nem adom magam,
jöjjön bár vallató,
amíg a bűntárgy rejtve van,
messze a börtön, bitó.

S az árvíz elvitte a kést,
és minden bűnjelet.
A corpus delicti sem lett meg, és
a többi is elveszett.
Egy darabig várták vissza még
a gyilkos áldozatát,
de olyan sok ember cserélt
akkor nevet, és hazát!

És elelt egy pár év azután
majd néhány évtized,
Egy öreg ember nézett bután:
hol látott vajon ilyet?
A folyó partján, a fövenyen
egy kés csillogott,
a pengéjén feketésvörösen
egy ősöreg folt ragadt ott.

Szilánkok

Talán egy szilánkokká tört élet fragmentált képei egy tükörben,
amely maga is össze van törve, így mozaikosan alkot képet,
az ember tehát folyton csak téved, ha egészet ítél meg belőle,
és azután ráhagyja: felőle ábrázolhat bármi rémet, szépet;
vagy talán a szilánkok csak fejben léteznek,
s mint ahogy a légy a tejben sincsen soha sem rendben a helyén,
ez így feloldhatatlan helyzet, amelyet már számtalan jel jelzett:
szilánkos minden, ha nincs te meg én.

Csend ül a nyelvemen

Ott van a csend a nyelvemen,
és nem hagyja, hogy beszéljek.
Ha szólnék, nem engedi meg nekem,
és nem is visz rá a lélek.

Fejemben folyton sziréna szól,
a szívemben meg sejtelem:
ha szólnék, úgysincs, aki válaszol,
hát csend ül a nyelvemen.

Nem vagyok néma, ó, nem én,
és süket sem vagyok.
Hallom, ha megszólít a remény,
és értem, ha a világ gagyog.

 De választ adni rá nem fogok.
Maradok rejtelem.
Bármit kérdezel, nem válaszolok:
a csend ül a nyelvemen

Visszatérés

Hosszú úton érkezett
a völgyhöz, amely rejtve volt.
A dombtetőn már fékezett,
mert rá meredt a telihold.

Kiváncsian lesett le rá,
vajon mi az, amit talál,
és mit keresne itt, de hát
e völgyben nincsen csak halál.

S a téren állt a ház előtt.
Nézte a vak ablakot,
a bozótot, amely benőtt
mindent, amit itt hagyott.

S a kis szobát, ahol nem repült
többé felé az ölelés,
már meg se nézte. Elkerült
jó régen, és az idő kevés.

A nagy kerék a dombtetőn
is elhagyottan, magában áll,
nem forog. A zöld mezőn
kar évek óta nem kaszál.

Az idő szorít. Menni kell.
A levegő itt még mérgező.
Miért van így? Nem felel
senki, bárkit kérdez ő.

Szeneszsákban

Szenes zsákban bújtam el
a téglagyár emeletén,
Mivel rajtam volt a jel,
nem maradtam teveled én.

Körüljárt, és megrugdosott
a szomszédék Pistája,
Úgy reszketett, majd' befosott:
hiányos volt listája.

Azután meg az égdörej.
Csak a cipők maradtak
bronzba öntve. Milyen röhej!
Emberhúst a halaknak!

Mind elúszott mindörökre.
Pista mindre lövetett.
Dunaparti bronzcipőkre
hordom rá a köveket.