Fénynél sebesebben

Végtelenségig tartó délután volt.
Kiterjed egészen a máig.
Még szívemen sem maradt utána folt,
mint hogyha valaki hibázik.

Nem kezdődött, és véget sem ért soha.
Elmém csak körülötte forog,
hogyan lettem azután oly mostoha,
kutatom, amíg szívem dobog.

Végtelenségig tartó délután volt:
egy évekké tágult pillanat.
Az ember mindig az öröklétből rabol,
ha fénynél sebesebben halad.

Homályos jóslat

Egymásba gyűrődött időrétegek,
mint az invertálódott történelem,
történnek meg az események velem,
és én csak nézek, akár a részegek.

Megismételve meg is őriztetek
mindent, ami gyomorforgató elem.
Amire végül elérkezett telem,
fiatalabban sem mennék veletek.

Ez az út ismét a pokolba vezet.
Keserűségét évek óta nyelem.
Nem igaz, hogy amit tisztán lát szemem,
nem fogja föl elbódított eszetek!

De ne higgyétek el! Nem vagyok vátesz.
Ami van, arra az idő még rátesz.

Ködbe fáradt

Te voltál az élet,
vér, mely szívbe árad.
Hiányollak téged:
tél virágos ágat.

Úgy törtél a szívbe
ledöntve a gátat,
festettél új színre
bokrot, füvet, fákat,

földerült az ég is,
mint hajnal, ha támad,
és elborult mégis.
Most a bánat árad.

Szenvedés már nincsen,
csak borongó bánat,
elveszített kincsem:
sötét van utánad.

Zsákfalu

Itt nem járnak fél percenként autók az utcán.
Nem dübörög busz a ház előtt,
és a kocsma-vegyes bolt bezár tíz után.
Az ember beszívja a levegőt,
de trágya illatot csak ritkán érez,
az állattartás majdnem egészen a múlt.
A pár fiatal régen mind észhez tért,
az utolsó vállalkozó öt éve kivonult.
A kertekben elöregedtek a fák,
akár az emberek a szűk ablakok mögött,
gyakori a temetés. A rák,
mondják, és nem is sokat szenvedett, nyögött,
a pap motorbiciklivel érkezett,
a plébánia évtizede be van zárva,
a Tanácsház feliraton nincsen ékezet,
az emberek többsége itt árva.
De a felvégen új házak épülnek.
Felhúzzák őket két nyári hónap alatt,
aztán évente egy hétre idetelepülnek,
németek, mondják.
A faluból mára ez maradt.

Talán csak álom

Talán igaz volt, talán csak álom.
Fönn az égen ragyogón sütött a Nap,
nem is lehettem volna boldogabb,
s boldogságom többé nem találom.

Egy levél se' rezdült kint a fákon,
az idő megállt, és mégis elszaladt.
Visszfénye éltet. Más nem is maradt,
Talán igaz se volt, csak egy álom.

Kapaszkodom belé, de elcsorog,
mint víz szitából. Felitta szinte
mind a lét. Emlékezni sem fogok,
majd el is felejtem mind, szerinte,
mint mesét, de amíg szívem dobog,
én tudom, boldog voltam, mint te.

Az utolsó nemzedék

Az utolsó nemzedék vagyunk,
amelynek még tiszta víz jutott.
Hiába erőltetjük meg agyunk,
jövőnk ma már régen elfutott.

Az utolsó nemzedék vagyunk,
amely még úgy-ahogy megél.
Amikorra majd mi meghalunk,
jövőt talán csak pár tucat remél.

Az utolsó nemzedék vagyunk,
a Föld leráz magáról minden embert.
Egy szemétrakást hagyunk
magunk mögött és forró tengert.

Az utolsó nemzedék vagyunk,
nyomunkban pusztaság, mocsok,
s ha egyszer mindent itt hagyunk,
a forró tengerekben műanyag rotyog.

Új világokat

Olvasni kellene,
de gyarló vagyok, és rövidül az élet.
Kifogást keres az elme:
már fáradok, és sok a napi dolog, félek.

Betárazva vár rám
a könyv, író, költő, olvasnivaló,
s eltérít az ábránd:
anélkül is felfogom, ami a való.

Pedig dehogy! A világot
meg csak tapasztalással ismerem,
ha nem szagolgatom, mint virágot,
de boncolom.
Nincs istenem,
aki megsúgja nekem az igaz utat.
Az ember addig él, amíg a végeken
új világokat kutat.